Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Na, hát asztán így rend begyűrtek. Újra tartottak lakodalmat. Asztán hát az öregebbiknek hát a királ monta: „Itt mast vannak kitönő nők, itt mast válassz magadnak, amellik hát teccik. Ne sokat kukoricázz," aszongya, „ahhó lépty és csólkold meg. Ha szive van, visszaaggya." Úgy is lett. Hát egy fehérnépet kivállasztott. Osztán tartottak, egy hétig a lakodalom mindig fórt. Hát az egyikbű királ lett, a másiknak adott foglalkozást. Hát azok igazán boldogok lettek. Ha meg nem haltak, máma is élnek. De ott vót irt a szomszédom a lakodalmon. Meg én is. Ez főhordott, kiszolgált. OUan ügyetlen egy ember volt, hogy magam rösteltem. Má minden fogytán volt, de még egy sonka ott készen volt. Ászt leakasztottam. Mondom: ,*,Irt van Ferenc, legalább ebbű egyé". Akkor még ott kukoricázott, a kutya kikapta a kezibű. Fut a kutya a sonkává. Ő meg a söprüt ekapta, utána. Mikor körös/tű ugrott a kerítésen, az utánacsaport. A kutya efosta magát. Aszongya a szomszédom: „Jó van kutya, má a csontot elvihedd, csakhogy a velőt irthattad!" Még ma is a szájaszéllét nyajja. 5. AZ ARANYSZŐRŰ BIRKA Hát volt valamikor Magyarországon egy kirájfi és Törökországba is egy kirájfi. A magyar királ meghívta hát a török királt, hogy látogassa meg. A török királ ehoszta hát a lányát és hárman hát szépen együtt beszégettek, tanacskosztak. A magyar királ etaláta hát neki mondani, hogy üneki van egy embere, egy juhásszá, oUan talán a földkerekén sincs, oUan igaz ember. Hogy az soha még az ületbe nem hazudott. A török királ aszongya, ászt nem hiszi. Hát nagy fogadást csinátak, hogy hazudik. Pedig tévedett. Elmegy hát a következőnap az aranszőrü birkává. A lány megszökött, ement a juhászhó. Aranyat, gyémántot, az a világon mindent igéit a juhásznak: aggyá neki a birkát. Hát sehogyse. Ü nem aggyá oda. Hát odakerűt a sor, kérdi a lány: „Hát atyafi," aszongya, „mongya meg nekem, hát mijér adná oda nekem ászt a birkát? „Semmi kincsér se, de eggyér," aszongya, „ecserélem." „Mijér ?" aszongya. „A feketéjér, ami a lábaközött van." Beleegyezet. Jó bevert neki. „Hát itt a birka." A lány fogta a birkát és vezette. „Üjjaj, de most bajba vagyok. Hogyan aggyam, hogyha a kiral, hogy hijánzik a birka, hogy hova lett? Most próbát csinájjak." Leszúrta a csörgosbottyat, rátette a kalaptyát. Odament, összehuszta magát, meghajlít: „Fenséges kirájom, ellopták." Visszalépett, megin odaát: „Fenséges kirájom, a farkas megette." Megin félrelépett. Harmaccor is odalép: „Fönséges királom," aszongya, „bocsánatot kérek," aszongya, „ecserétem feketéér." „Észt ehiszem," aszongya. Abba belenyugodott. Mikor hát az ideje megvót, hazahajtotta hát a báránnyajit. A kiráj, meg a török kiráj a lánnyal ép gyütt. Lestek az ablakon. Megérkezett. A királ fögtamagát és lesétát az udvarba. „Fijam, gyere ide." Odament. Hát összekapta magát, mint a katona. Meghajlít. „Hol az én aranyszőrű birkám ? Aszongya. „Bocsánat, fönségem," aszongya, „ecserétem egy feketére." Ászt ehitte neki. A török királ elvesztette a fogadást. Ki is fizette. „Na," aszongya, „fijam, tudom, hogy idájig nem hazuttál. Nekem ez a kincs nem köll. Ez a tijed," aszongya. Nekiatta. „Megérdemled," aszongya. Evve asztán vége lett. 228