Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hát az lehetetlen." Hát fogattak. Kiszólította a nyulat a tarisznyába. „Menny ide és ide és kérd meg a menyasszonyt, hogy nekem kűggyön levest. Abbú a levesbű, amit a kiráj elejbe tesznek." Hát a nyúl ugrott. Sütkérezett. Észrevette a menyasszonyt. Szót neki. Mekkűttö. Ászt a kávéssá együtt elfogyasztották. Hát osztán megin szó lett, hogy abbú a husbú, amit a kiráj elejbe tesznek, ahogy abbú is eszik ű. Ekűtte a rókát. A róka meghoszta a pecsenyét. Együtt efalatoszták a kávéssá. „Na," aszongya, „kávés úr, fogaggyunk hát, most egy kicsit többe, hogy abbú a borbú is iszunk, amit hónap a kiráj elejbe tesznek." „No, ászt méges hiszem," aszmongya. Kiszólította medvét. Nekiadott egy kulacsot: „Ereggy. Hozz abbú a borbú, amit a királ holnap iszik." Hát a medve elment. Rászót a pincemesterre: „Mennyen, meg aggyon abbú a hordóbú, amit holnap a királ elejbe tesznek." Ja, de a pincemester okoskodott. Akart bort anni neki, de nem abbú, amit a királnak visznek. De ráförmett a medve: „Ha nem acc abbu," aszongya, „itt röktön szétszellek!" Hát erre a lány, hogy már az állattyait látta, erre osztán fölizét, hogy az ő megmentője fletbe van. Másnak az állattyai nem lehetnek, mint az övé. Hát asztán csak húszta, húszta. Hát asztán a leány másnap, mikor hát az esküvőre kellett vóna kerűni a sor, megtagatta az esküvőt. Aszongya: „Apám, sehogyse! Mer az én megmentőm," aszongya, „itt van a városba. Akárhol, de itt van. De, hát ki tuggya, hogy hol ?" Hát gyorsan asztán küldöncöket izét ki a királ, hogyhát kitudakoUák a városba, hogyhát ki az. Hát véletlen a kávéshó is kerűt. A jelentette, hogy: „Igen, itt vagyok." Hogy a királ hivassa, hogy jelentkezzen. De ő mit izent. Ászt izente a királnak: „Ide annyi az út, mint énnekem oda. Ha engem látni akar, akkor gyüjjön ide." Nahát osztán a királ befogatott hatos fogatba és behajtatott a kávés elejbe. Ott meghajút előtte: „Igen, én mentettem meg," aszongya. „No, majd kitudódik." Bevitte hát a várba. Egy szobába székek vótek. Egyik felű elő ült hát a menyasszony, meg a királ. Másik felire hát a suhanc. „De," aszongya, „ha engem meghazuttósz vagy megcsalsz, itt a fejedet veszted." „Hát," aszongya, „fölséges királom, én be tudom bizonyítani. Itt vannak az állattyaim," aszongya, „esz tette tönkre." Kiszólította a medvét. „Esz tette tönkre a sárkányt." „Rendbe van, az nem elégséges," ászt felete. „Na," aszongya, „akkor hát adok más bizonyítékot." Belenyút a zsebgyibe, - evót rejtve a béllés között a királné, királlány zsebkendeje, ja, amivé törűte hát a vért. Aszongya: „Abba a pillanatba még szerencséje vót a lányának, mikor éntőlem," aszongya, „elkapta, hogy emeccette a nyakamat, ibrett fő a medve, hát a zsebkendőt a zsebembe nyuszkota. De nemcsak az izét a zsebkendőt, de itt van," aszongya, „a menyasszonynak a gyűrűje is. Nézze meg észt a gyűrűt, ha a családhó tartozik-e vagy nem." Hát a királszin, vagy mi a fene jel, az benn vót a gyűrűbe. Akkor elhitte. Asztán megnyomta a csöngőt. Beugrott az inas. „Parancs fönség!" „Szólicsd be a trónörököst, hát az udvarkapitányt!" „Tessék heletfoglalni." Odaűtette a menyasszonyáhó. Hát űk hárman űtek. Aszongya neki: „Te trónörökös vagy. Miccsinyáná," aszongya, „egy ollan gazemberre, mint az ott?" És rámutatott. „Mint trónörökös lettedre vagy mint fönség lettedre téged megcsalna, meghazuttóna? Micsoda büntetést szabná neki?" aszongya. Aszongya; „Fönségem, én ászt," aszongya, „négy lóvá szabatnám szét." „Na, akkor magadra szabtad ki az Ítéletet. Mert te csalta meg." így meg úgy. Meg kint hát persze az inas úgyis várt, de az inasnak szót. Egykettőre gyüttek, megmá vitték le az udvarra, meg ott négy lóvá szétszabatták. Hát ő kapta meg a királlányt. 226