Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

A bevezető leírása után közlöm azt a 237 szöveget, amit 1961 és 1965 között vettem fel a burgenlandi magyar anyanyelvű parasztfalvak lakóitól hangszalagra. Ez a szöveggyűjtemény nemcsak meseanyagból tevődik össze, hanem olyan elbeszélésekből is, amelyeket az itt élők közös szórakozásaik során, ugyan az én jelenlétemben, de többségükben nem az én kérésemre, egymásnak mondtak el. Ezeknek az elbeszéléseknek a száma nagyobb, mint a meséké és döntő többségük a falvak lakóinak élő vagy már mondává alakult hiedelemvilágával függ össze. Mégegyszer figyelmeztetem az olvasót, hogy itt ne esztétikai élményt keressen. A nyelv sokszor akadozó, német szavakkal kevert, tele van germanizmussal és nem elégítheti ki a „szép mesék" élvezőinek igényeit. Célom az volt, hogy egy kihaló nyelvcsoport elbeszélőkultúráját úgy mutassam be, ahogyan ez az itteni közösségekben még élt. A szövegeket képességem szerint írtam le a hangfelvételekről és nem elégíthetik ki a nyelvjáráskutatók igényeit. Amennyiben valamelyik nyelvésznek az anyag ilyenirányú feldolgozására kedve támadna, eredeti felvételeimet szívesen rendelkezésére bocsátom. Többször előfordul, hogy ugyanaz az elbeszélő egyik darabjában a falu dialektusában szólal meg és a következőben viszont igyekszik az irodalmi nyelvet megközelíteni. Ez azoknál fordul elő, akik a szóbeli hagyomány mellett magyar nyelvű könyveket is forgattak. Ez arra adhat bizonyságot, hogy ugyanaz a személy anyanyelvén belül is „többnyelvű" lehet. A szövegeket abban a sorrendben adom közre, ahogyan elhangzottak. Ezt azért teszem, hogy világossá váljék, milyen sokrétegű az elbeszélésanyag, belső szükségesség alapján hogyan alakul az elbeszélés rendje és annak tartalma. Éppen ezért a közreadott anyagot nem műfajonként (mese, trufa, hiedelemmonda és hitt hiedelem) csoportosítottam, hanem az egyes elbeszélők szerint. Ezen keresztül azt is megláthatjuk, hogy az elbeszélésanyagon belül minden műfajnak meg vannak a sajátos, a közösségben elismert „művészei". A klasszikus értelemben vett mesemondónak, Ribarics Jánosnak, éppenúgy meg voltak az állandó hallgatói, mint azoknak az asszonyoknak is, akik kizárólag csak hiedelemanyagot adtak tovább. Erre legjobb példát Kálmán Mária őriszigeti hajdani paraszti bábánál láthatjuk. Az eredeti felvételek az én birtokomban vannak. Mindenegyes adatot beleltároztam az Osztrák Tudományos Akadémia Phonogrammarchívjában, ahol a címszavak az intézet hivatalos katalógusában leltári számmal és az adatközlők névvel ellátva nyomtatásban megjelentek. A munkám végén álló jegyzetekben ezeket a leltáriszámokat az Ausztriában szokásos formában közlöm (Phon. Arch. Nr. В ... ) Több adatnál ez a leltáriszám nem fordul elő. Ez azt jelenti, hogy ezek a felvételek még nincsenek leltározva. Ebben az esetben közlöm viszont az adatközlő nevét és lakóhelyét, életkorát. Többször előfordul, hogy nem adom meg a teljes nevet. így pl. csak Smodits nénit említek, vagy Leitnernét. Ezek ugyan az én mulasztásomból fakadnak, de a közösségeken belül mindenki számára világosak. Az itt közölt szövegek jelentős része német nyelvre fordítva már két könyvemben megjelent. A hiedelemanyagot az „Angaben zu den abergläubischen Erzählungen aus dem südlichen Burgenland" (Adatok a babonás elbeszélésekről Dél-Burgenlandból) с. munkámban közöltem, amelyben két német, két horvát és két magyar község ilyenirányú anyagát hasonlítottam össze. A „Jegyzetek"-ben erre a Gaál Angaben címszóval hivatkozók. A mesék javarészét az Ortutay Gyula 60. születésnapjára megjelent németnyelvű könyvemben, amelynek címe: „Die Volksmärchen der Magyaren im südlichen Burgenland" (A dél-burgenlandi magyarok népmeséi.) Ezek közlésére a Gaál, Märchen címszót használom. Felkutatott elbeszélésanyagom magyar nyelven, illetve az elbeszélők magyar nyelvén most jelenik meg először és válik a magyar néprajztudomány számára használhatóvá. Az elbeszélők általában nem adtak történeteiknek címeket, hanem úgy mondták, ahogyan az éppen a helyzetbe beleillett. A kezelhetőség érdekében mindenegyes történetet én láttam el címmel, amely gyakran nem más, mint a tartalom címszava. Ezeket használom a „Jegyzetekében is, ahol ezekhez az adatközlők nevét, az elbeszélés idején betöltött életkorát, lakóhelyét és a felvétel idejét igyekszem pontosan megadni. Itt közlöm a hiedelemmonda szerű szövegeknél azt is, hogy azok kutatásom idején még az élő hiedelemanyaghoz tartoztak-e, vagy már átmentek az elbeszélésanyagba és hiedelemmondává váltak. 216