Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

séghez, a közösséghez és az egész társadalomhoz kapcsolódó funkciója, azaz annak leírása, adja meg az élő kultúra képét. Vizsgálatom középpontjába nem a jelenség számmal kifejezhető gyakorisága áll, hanem annak élete, használata, illetve használói. A felkutatott magyar közösségeket, illetve azok hagyományos kultúráját az ő jelenükben és az én jelenemben igyekeztem megfogni és kiértékelni. Ebben a jelenben (mint ahogy a korábbiakban is), a meseműfajok és a hiedelemmondák, de néha az élő hiedelem sem voltak egymástól elválaszthatók. így nem maradt más lehetőségem, mint ezt az elbeszélő konglomerátumot együttesen vizsgálni. Személyek és személyiségek szerint vannak ugyan különbségek, mindegyik műfajnak megvannak a sajátos, elismert elbeszélői, a kultúra egységében azonban szorosan összefüggenek egymással. Ebből kiindulva a burgenlandi magyar parasztfalvak elbeszélő kultúráját a „ki", „mikor", „miért" és „hogyan" vonatkozásaiban igyekeztem megvilágítani. A szöveggyűjteményben levő meséket nem értékelem ki, számomra közlésük volt fontos, az, hogy ezeket a kutatóknak hozzáférhetővé tegyem. A feltűnően nagyszámú hiedelmet és hiedelemmondákat külön fejezetben tárgyalom. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert az életforma változása, a technikai világ hatása befolyásolja meglétüket és éppen ennek a folyamatnak a megvilágítása volt számomra fontos. A kutatás történetének rövid ismertetésénél kitérek már az akkori idő társadalmi változására, amit később az egyes elbeszélő személyiségek leírásánál behatóbban konkretizálok. Munkám első főrészének befejezéseként arról igyekszem összefoglalást adni, milyen formában jelentkeznek a hagyományos közösségen kívülállók az elbeszélésanyagban. A hiedelemmondák (majorok és parasztfalvak) csoportosítása előtt külön fejezetben foglaltam össze azokat az adatokat, amelyek egy boszorkánynak vélt asszony öngyilkosságnak mondott halálával függenek össze. Szerintem, ez világot vet a hiedelem és a közösség kapcsolatára. Az egyes hiedelemegységek tárgyalásánál nem a jelenséget, hanem annak az emberhez való viszonyát állítottam a középpontba. Ezt követően megkísérlem, megfigyeléseim alapján a hiedelemanyagot és a hiedelemmondát társadalmi és nemek szerinti hovatartozásuk szerint egy táblázatban felmutatni. Amit közreadok, lényegében nem más, mint egy jegyzetekkel ellátott adatközlés. Időszűkében lévén, azt tettem, ami lehetséges volt. A majorok elbeszélésanyaga után most kézbeadom a parasztfalvakéit is. Az érdeklődő olvasó képet kap a burgenlandi magyarok eddig ismeretlen kultúrájának egy részéről, a szakember pedig összetalálkozik avval a híddal, mely az alpesi és a nyugatpannóniai elbeszélőkultúrát egymással összeköti. 13