Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

tőitől, de egy rossz szavuk következtében, kitilthatták őket a majorból, elveszthették könyöradományjellegű lakásukat és koldusbotot vehettek kezükbe. Ök ugyanúgy a majorok társadalmának legalsó rétegéhez tartoztak, mint a munkaképtelen öregek, akiknek semmiféle jövedelmük nem volt. Az uraság megtűrte őket a major területén akkor, ha gyerekeik vagy — amire több példát találtam, — a cselédközösség eltartásukról gondoskodott. Gyerekeikkel egy szobában vagy az istállóban alhattak. Ha nem volt hozzátartozójuk, naponta „szerre", azaz a sorrakövetkező ajtóhoz menve kaptak valami ételmaradékot. Helyzetük csak akkor változott meg, amikor a földmivelési miniszter 1904. évi 11.000. sz. rendelete a munkás segélypénztárak kérdését szabályozta. Aki a segélypénztárba belépett és munkaképtelenné vált, a tagsági időtől függően évi 100 és 270 korona közötti összeget kaphatott. Mivel azonban a béresek jövedelmének javarészét a természetbeli járandóság képezte, a segélypénztári juttatás nem volt elég a mindennapi élet biztosításához. Azt is meg kell említeni, hogy a kötelező segélypénztári tagdíj miatt ezt a lehetőséget az uradalmi cselédek közül majdhogynem senki sem használta ki. Az eddigiekből kitűnik, hogy a munkaviszonyból fakadó jövedelemtől függetlenül a majorok társadalmán belül egy, a belső íratlan törvényeken alapuló társadalmi rétegződés is volt. A munkaviszony rangja az üzem vezetéséhez volt szükséges, a közösségen belüli rang, melyet inkább a tekintély szóval lehetne legjobban kifejezni, az üzem területén élő családok belső rendjéből fakadt és az együttélés mikéntjét, ezen keresztül a kommunikációs kultúrát is szabályozta. A munkaadó az írott jog alapján korlátokat szabott meg, ezeken a korlátokon belül azonban a belső tartalmat a bérestelepülés, a cselédlakások egymáshoz való kapcsolata adta meg. 39