Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

említették meg. ö állt a majorok társadalmának hierarchiájában a legmagasabb fokon. Fizetése általában mintegy egyötöddel magasabb volt, mint az öregbéreseké. Ö továbbította a tiszttartótól származó utasításokat. A parádéskocsis, aki a gazdaság legértékesebb lovaival a birtokost vagy a tiszti személyzetet szállította, körülbelül csak a fele fizetést kapta. A fogattal kapcsolatos parancsokat a tiszti ház adta ki, az állatápolásiakat a gazda. Állása bizalmi jellegű volt. A kocsival való utazás közben ő hallotta az utazók bizalmas beszélgetéseit. A tulajdonos, illetve tiszttartó és parádéskocsis közötti kapcsolat szorosabb volt, mint a gazda és a tiszti személyzeté. Szimbolikus jelentőségű volt tekintélyére a bérhez tartozó parádéskocsis ruha, amely egyúttal az uradalom tekintélyét is képviselte. (Fotó) Több hajdani parádéskocsis említette, hogy a borravaló gyakran nagyobb összeget jelentett, mint a fizetés. Mivel a férfi bizalmi állásban volt, legtöbbször felesége is hasonló munkát kapott a kastélyban Mindkettőjüknek hallgatniuk kellett. Gyermekeik gyakran kiváltak a cselédközösségből, iparosok lettek. Egy okos gazda mindig igyekezett a parádéskocsissal jóbalenni. A gazda és a kocsis családja bizonyos mértékig a kommunikációs közösségen kívül állt. Az egyiknek távol kellett tartania magát a munkafegyelem megőrzése érdekében, a másiknak azért, mert gyerekeik is hallották otthon, amiről szüleik beszélgettek. Ez az oka annak, hogy az ő gyermekeik sohasem nőttek bele teljesen a majorbeli gyerekközösségbe és később legtöbbjük ,,kiházasodott", azaz házasságkötésük révén a majort örökre elhagyták. Az úgynevezett felsőbb réteghez tartoztak a mezőgazdasági nagyüzemek szolgálatában álló iparosok is. Általában minden majorban volt egy kovács és egy bognár. A második világháború után a bognár szerepe egyre jobban megcsokkent és a kovácsból, a mezőgazdaság meggyorsuló gépesítése miatt, traktor, illetve gépjavító lett. Ezt a munkát nem szabad összetévesztenünk a már a 19. sz. második felében feltűnő gépésszel. Amikor az egyes uradalmakban szeszfőzdéket építettek, a gépek kezelésére gépészeket fogadtak fel. Volt olyan birtokrész is, amelyet kizárólag szeszgyártásra állítottak át, így pl. a güssingi járásban Rauchwart, ahol a hajdani gyárépület ma is áll. Ugyancsak gépészt alkalmaztak az olyan mezőgazdasági majorokban, amelyeknek fűrésztelepe volt. A tejgazdálkodásra áttért üzemek tejmesterei, a svejcerok szintén ennek a társadalomnak a felsőbb osztályához tartoztak. Feladatkörükön belül a gazdával egyenrangúak voltak. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági üzemben a gazda, a tejüzemben a svejcer azonos szerepet töltöttek be és csak a tiszttartónak tartoztak felelősséggel. A kastélyok melletti belsőmajorban laktak a park ápolására beállított kertészek, akiknek szintén állandó és az ő utasításaiktól függő munkaerő állt rendelkezésükre. Ennek a rétegnek minden tagja kitanult mesterember volt. A gazda is mezőgazdasági szakiskolában nyerte el képesítését. (Az említettek közül a mellékelt táblázatba csak azokat vettük fel, akik minden majorban feltalálhatók voltak.) A 19. század közepéről származó források általában csak majorbeli iparosokról tesznek említést anélkül, hogy jogi helyzetüket megemlítenék. Az 1876:XIII. t. с ezt ugyan megszabta, de a későbbi közigazgatási bírósági ítéletek arra engednek következtetni, hogy nem sok eredménnyel. A törvény értelmében ezek a mesteremberek, mivel „nem termelők, hanem mások termeivényeit alakítják át értékesítés céljából" . . . „bérért való teljesítésre kötelezi magát", a törvénycikk értelmében „cselédnek tekintendő". Későbbi minisztertanácsi, belügyminiszteri és közigazgatási bírósági rendeletek és ítéletek azt bizonyítják, hogy az említett iparosok korábbi szokásjog alapján, jogi helyze35