Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

mint a cselédcsaládoké, akiknek a napi élelme szerződésük ideje alatt biztosítva volt. Az ilyen cselédtelepülésekben lakók leányai legtöbbször zsellércsaládba házasodtak. A fiúk közül sokan zsellérek, gyakran a falu mestereinél kitanulva, iparosok lettek. A kistájakon belül a vendégfogadók és a boltok a szellemi és az anyagi kultúra terén, a gazdasági üzemtől elválasztva élő cselédcsaládok a szellemi kultúrában jelentettek fontos innovációs faktort. Közölt anyagunk szempontjából a falvaktól távol lévő majorok, önálló üzemek, településének lakói legfontosabbak, kutatásaim során is ezekkel foglalkoztam legbehatóbban. Mielőtt azonban ezeknek a majoroknak a társadalmára rátérünk, szükségesnek látszik nagy vonalakban a települések kialakulásáról néhány adatot megemlíteni. Ez fontos, mert a település jellege kihat a lakosság kultúrájára is. A nyugat-magyarországi és a burgenlandi nagybirtokok kérdését nem lehet egymástól elválasztva tárgyalni. Már csak azért sem, mert az a mezőgazdasági nagyüzemi gazdálkodási forma kialakulásának idején a két területet nem választották el egymástól országhatárok. Az uradalmak jószágkormányzósági székhelyéből irányítva épültek ki a különböző majorok. Központi tervek irányították a gazdálkodás mikéntjét. A piac lehetőségei szabták meg az egyes majorok produkció változását. Dél-Burgenlandban és Délnyugat-Magyarországon más terményeket találunk, mint az ettől északra eső területeken. Amikor a vasúthálózat kiépítése megindult, a főrészvényesek a nagybirtokosok voltak, akik sok esetben díjtalanul engedtek át erre a célra birtokaikból területeket, így az sem meglepő, hogy a vasúti állomások gyakran nem a falvak, hanem azoktól távol, a majorok közelségében vannak. Jellemző példák erre Rechnitz és Rotenturm. Schlaining nem kapott vasútvonalat, mert az uradalom területe kicsi volt. A Batthyány családnak nem érte meg a nagy befektetés. Ennek következtében a 19. század második felében itt a termelési ág sem változott meg. A hajdani allódiális majort nem építették ki az új fejlődés követelményei szerint. Ezért nemcsak az uradalom került kényszereladásra, hanem a korábban virágzó mezőváros élete is megrekedt. A táj kultúrájában nagy szerepet játszó zsidó kereskedőlakosság elvándorolt. Helyüket kisparaszti családok foglalták el. Alsó-Ausztria keleti területe és Győr—Csorna között egy, ma szinte érthetetlen sűrűségű és vonalvezetésű vasúthálózat alakult ki. Itt épültek a legfontosabb cukorgyárak, amelyek főrészvényesei szintén a nagybirtokosok voltak. Itt találjuk azokat az uradalmi tehenészeteket, amelyeknek érdekében állt, hogy a naponta nyert tejmennyiség, még az éjszaka folyamán Bécset, Pozsonyt használható állapotban elérje. Ehhez fontos volt egy rakodóhely a major közelségében. A fentiek illusztrálására két major alaprajzát választottuk ki: a Szombathely melletti vépi majort és a Fertő melletti Pál-majort. Mindkettő világosan megmutatja, hogy az uradalmi gazdaságok szakaszonként, a termelés szükségletei szerint alakultak különböző formában és ezzel párhuzamosan változott, növekedett a majorok lakosságának száma és Összetétele is. A vépi major (3. kép) az urbáriális gazdálkodás idejében lényegében csak a jobbágyi beszolgáltatás központja volt. Ezt bizonyítják a legrégibb építmények, a 10. számú, később hajdúháznak nevezett zárt udvar, és a mellette álló hatalmas magtár. A jobbágyság felszabadítása után vezették be a legeltető, külter27