Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

FÁBIÁN Gyula: A jáki gerencsérek... Reprint kiadás

mesterem, de valahogy nem állott a kezemhez, mindig kicsúszott belőle és egyetlen fityula nem sok, annyit sem tudtam korongon soha felhúzni. Én voltam-e ügyetlen, vagy a mester nem adta meg a bőrhöz járó pofonokat?, már azt bizony így deresedő fejjel nem tudnám eldönteni. Nem is tanultam meg korongozni soha és valahányszor korongozó fazekast látok, mindig elfog az őszinte csodálat, érzem, hogy amit csinál, az több a mesterségnél, művészet, amit az Isten kegy képen osztogat. A szakos bőrrel a gerencsér kinyomja az edény fenekét, akkor húzni kezdi fölfelé. Most már félre teheti a bőrt, az ujjai ügyességével emeli fölfelé az edényt. Mint valami bűvész, aki egy lapból csodaszép edényt emel ki, olyan a fazekas. Az edény száz és száz alakot formáz. Az ember szeretne gyakran rákiáltani a fazekasra — most hagyja abba, most szép ... most még szebb ... most vágja le a korongról. A fazekas azonban tovább hajtja a korongot, amíg a végtelen sok változatból egyetlen ősi formánál meg nem állapodik és az ember szinte kiábrándulva szemléli az egyszerű formájú lábast, vagy korsót. A fazekas munka közben a finom bőrrel (gyűrűző bőr) simítja az edényt és kis háromszögű igazító fával alakítja, esztergálja. Munka közben a gerencsér folyton a vízbe martja az ujjait, meg a szerszámait. Az edényről végtelen finom nedves agyag válik le és marad rajta az uj jakon, vagy a szerszámokon. Ez a „focs", amely fülezésnél, ragasztásnál tesz kiváló szolgálatot. A kész edényt a korongról dróttal vágják le, fazsindelyből készült lapocskával (lábasszedő) emelik le és helyezik rá a szárító deszkára. A műhely egyik sarkában áll a saraboló, vagy szelő pad. Egyszerű pad, rajta hatalmas nedves agyagtömb, benne a kaszából készült szelő kés, amelynek két fogója van. Olyanféle, mint a tímárok kaparó kése. Jóformán a szelő pad az egyetlen eszköz, amelyet a jáki gerencsér az agyag kidolgozására használ. Az agyagot meghozzák a bányából, az udvar egyik sarkában fölhalmozzák. Itt áll egész télen keresztül. A nedves agyagot átjárja a fagy, repeszti, mállasztja, a keményebb rögöket szétrombolja. Az udvaron téglával kirakott négyszögletes gödör áll. Ez a „bástya". A bástyába kerül a feldolgozásra váró agyag. Itt mértékletesen locsolják, ásóval igen gyakran megforgatják. Ilyenkor adják hozzá a homokot is, ha soványítani akarják. Amikor az agyag öregéből alkalmas a további munkára, akkor kiszedik a bástyából, fabunkóval jól megdöngetik, összeverik. Ebből a megdön-