Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

Családja körében 1926 körül menekült, tovább vezetni a bombatámadások találati térképét. Bár nem volt szakember, akkurátusan feltüntette, hogy hova esett a repeszhatású, romboló, s hova a gyújtóbomba... Két családi legenda is származik ezekből a lét kérdését kockára tevő időkből. Mindkettőt már azokban a későbbi, nyitottabb években hallottam, amikor bővebben csörgedeztek a mindinkább családi legendává váló történetek. A két történet példa arra is, hogy a helyes „túlélési stratégia" kiválasztása milyen nehéz. Az első: a front közeledtével szüleim, mint annyi más százezer és millió, menekülni akartak, hiszen igen nehéz lehetett a nem ritkán örökre elköszönő távozóknak mondani: mi maradunk! Vita vitát követett. Nagyanyám esztelenségnek és iszonyatos kockázatnak tartotta a menekülést, de a szovjetek közeledtével egyre kevésbé tudta szép szóval meggyőzni pánikba esett lányát és vejét. Végül, amikor apám felmálházta a bicikliket, anyám pedig magához ölelte az akkor alig több mint négyéves bátyámat, nagyanyám eléjük állt, és amolyan ultima ratioként, végső meggyőző eszközként felpofozta Apámat, majd annyit tett hozzá: nem mentek sehová! Bár Apámnak ez