Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

Ma már tudom: rendkívüli adottsága és áldozatkészsége volt ahhoz, hogy másokból, a hozzá közelállókból kihozza a talentumot, hogy aztán alkotó közönséget, befogadókat találjon. Társakat kerestek és találtak is, és nem csak a szűkebb környezetben. Grafikáik, illusztrációik, nagyapám kerámiái a határokon kívülre is eljutottak. Talán ennek is tulajdonítható, hogy miközben a messziről ideszármazott nagyszüleim vasi, szombathelyi lokálpatriótáklettek, mégsem váltak provinciálissá. Ezért válhattak együtt, és csakis együtt, azzá, amivé: szerénységük, mondhatni puritán életvitelük ellenére reneszánsz emberré. Sok anekdota maradt fent Fábián Gyuláról. Kérem, engedjenek meg nekem is egyet, a már említett híres szópárbajt Kodállyal. Két dolgot meg kell említenem a számomra oly kedves, a harmincas évek Szombathelye világára oly jellemzőnek tartott történet előtt. Az egyik, hogy Kodály Zoltán akkor már méltán világhírű karmester és komponista, de aki — legalábbis a róla szóló megemlékezések szerint — ugyanakkor kérlelhetetlenül szigorú, mások érzékenységére keveset adó, és főleg humortalan ember volt. A másik: nagyapám maga tanult meg zenélni, és mint itt már sok szó esett róla, szerette a humort, a szellemes visszavágást. A képzőművészeti főiskolai években magánórákra járt, jó tanárokhoz Budapesten. Hegedülni, csellózni szépen megtanult. Zenei készségét később pedig olyannyira kifejlesztette, hogy a Faludi Gimnáziumban egy ideig még zenét is tanított. Nem csak játszott a vasi Kultúregyesület zenekarában, hanem alkalmanként — mint a gyermekkoromban még meglévő, egyik sikeres koncertje emlékére kapott díszes, ezüst-spirálszalagos karmesteri pálca bizonyítja — közmegelégedésre vezényelte is azt. így történhetett, hogy amikor az igencsak igyekvő, a magát nagyon is megtisztelve érző, minden áron a Mester elégedettségére teljesíteni akaró zenekart Kodály a zenekari próbán sokadszorra türelmetlenül lekopogta, majd a következő kedves közvetlenséggel így szólt rá a vonósok között lelkesedő Fábián Gyulára: „Aááá, maga, maga... ott, ott... igen, igen... maga, a szakállas,! Maga alighanem tökéletesen összetéveszti a hangokat!". A válasz nem maradt el. Nagyapám csekélysége tudatában, mélyen azonosulva a rázúduló kritikával, szégyenkező, bocsánatkérő felállással és meghajlással, utánozhatatlan palócos tájszólásban így mentegetődzött: „Bácsánat, bácsánat.... de... de, Ön, Tisztelt Mester meg... igazán ne vegye rossz néven... de alighanem egy kicsit összetéveszti a New York-i szinfónikusokat a szombathelyiekkel..." A hatás elemi erejű volt: a zenekarból tomboló, feszültséget oldó hahota tört ki! A szigorú Kodály sem tudott mit tenni: ő is elmosolyodott. Megjegyzem: a korabeli kritikák szerint az előadás végül igen jól sikerült.