Dömötör Sándor: A jáki „ördögkövek” mondájának képzettörténetéhez (Savaria Múzeum Közleményei 39. Szombathely, 1966)
rétűségét nem annyira a finoman kerekített nemzeti eposz tükrözi, mint a mondák Lauguste, Normann és Liiv által összegyűjtött darabos változatai. Élesen mutatják az észt népnek egyszerű szerszámokkal és óriási fizikai erőfeszítésekkel folytatott küzdelmét a hatalmas kövekkel, hogy korszerű erődítmények védjék meg társadalmi létüket, függetlenségüket a hódítók előretörése, a német lovagrend ellen. Ezeket a mondákat az észt tudományos akadémia olyan hatalmas adattárakban tette közkinccsé, mint nálunk a magyar népzene tárának vaskos kötetei. 14 2 Az észt mondák nem hathattak a magyar mondákra, azonban ugyanabban az ősközösségi képzetkomplexumban gyökereznek, mint a jáki ördögkövekhez kapcsolódó történetek. A természeti valóság a domb oldalán vagy a földben felhasználatlanul heverő hatalmas vagy művészien megmunkált kő látványa, a világ minden részén ugyanezt a tartalmat tükrözi az ember számára, ami az ördögi munka, a hiábavaló tevékenység képzetét kelti fel. A lényeg mindenütt ugyanaz, csupán az elvont tartalmat megjelenítő, érzékeltető forma módosul, részben az egyéni, részben a néprajzi igényekhez alkalmazkodik az ismeretek segítségével. Bárdosi János megfigyelései szerint ,,a nép által ismeretlen rendeltetésű kövekkel kapcsolatosan minden helyzet változtatás, minden új funkció új mondák keletkezésére ad alkalmat. A monda témáját befolyásolja elsősorban a tárgy funkciója, másodsorban az, hogy milyen objektum közelébe kerül, ill. mivel vagy kivel hozható kapcsolatba, és végül, hogy a nép által mennyire ismertek a vele kapcsolatos tények és adatok. Ezek hiányában minden a képzeletre épül és a nép a maga műveltségi színvonalának megfelelően az adott tények által befolyásolva keres magyarázatokat az általa rendkívülinek tűnő tárgyakra vonatkozóan." 14 3 Miért tart valamit rendkívülinek a nép, miért termeli ezekről az észlelt jelenségekről a képzelt magyarázatokat, a költeményeket, a szófia-beszédeket, a meséket, a mondákat, az adomákat? Eötvös Károly szellemeskedve írja, hogy „ördöggel, angyallal, szentekkel, papokkal, pápákkal a magyar ember nem bajlódik, ha mesélni akar ... A magyar népmesék nem foglalkoznak istennel, vallással, vallásalapítással . . ," 14 4 Más húzódik meg a lélek mélyén, mégpedig a tekintély, a kimondott szó tekintélye. A hiedelemrendszer a hagyományőrző közösség múltjának a tekintélyére épül. A hagyományok átadójának egyénisége a hiedelmeket is hitelesíti a maga közösségében. Bartók szerint a népdalt sokan sokáig éneklik, azonban a képzeletszülte eseményeket is annyit emlegetik és annyiszor egy-egy kisebb közösségben, hogy idővel valóságosan megtörtént eseménynek hiszik. Így születnek a nagyotmondó katonák és alkotásaik, a háryádák. A csongrádi Forgó András koránál fogva nein lehetett Boszniában, de apja annyit mesélt erről a családban, hogy apja halála után maga-magának tulajdonította a vele megtörtént eseményeket is. 14 5 Ignotus Pál írja egyik megjegyzésében, hogy nagy költőink — Arany János, de József Attila is — „szavak és regék mélyébe túrták fejüket. . . szenvedélyes és tudományos költők voltak, folkloristák." 14 6 Miért izgatta folklorista gondolkodású költőinket a szavak mélyén meghúzódó történelem, a regék eszmei fejlődésének minden rejtett mozzanata? Láttuk, hogy 1924-ben József Attila négy ízben is foglalkozott a jáki templommal kapcsolatba került vándormotívummal. Kérdésünkre a múlt század végén költőien fogalmazta meg a feleletet a tudós Ipolyi Arnold, a magyar mitológia atyja: „A múlt tudata (értsd: ismerete) sugár, mely a jövő homályát felderíti." 14 7 Ez a szellemes válasz azért 288
