Steinhübel Gejza: Ambrózy-Migazzi István szerepe a kertépítésben (Savaria Múzeum Közleményei 31. Szombathely, 1964)

csolatos megcsontosult elképzelésekről, melyek állandósultaknak és elszigetelteknek vélik az élő szervezeteket. Ha ilyen körülmények között áll ki a gondolattal, hogy a Kárpátok kifutóin tenyéssze a földközi-tengeri és atlanti dendroflóra jellegzetes elemeit, ha abban az időben mondja ismert nyilatkozatát, hogy „nem az éghajlat, hanem az előítéletek az örökzöld lomblevelűek megtelepítésének az akadályai!", akkor valóban nagyszabású emberrel állunk szemben, tudóssal, kinek a számára „a kertészet tudomány és művészet". Ambrózy gyakorlatban bizonyítja be azt, amiről csak néhány évtizeddel később indulnak meg elméleti viták. Ö az úttörője az örökzöldek tenyésztésének, s a híres Silva Taroucá-t is ő vezeti erre a gondolatra. De térjünk csak vissza az 1892. évre. Milyen örökzöld lomblevelűeket tenyésztettek akkoriban nálunk? Dívott a hazai borostyánunk, a buxus és a mahónia; a nyugatnémet faiskolák gazdagabb választékából nem mertek tenyésztőink egyebet rendelni. A XIX. század utolsó évtizedei tulajdonképpen bizonyos pangást jelentettek a díszkertészet úgynevezett „dendrológiai korszakában". Ha grafikusan fejeznénk ki, hogy miként gyarapodtak fokozatosan a díszkertészet új faféleségei, úgy olyan görbét kapnánk, mely lassan emelkedik a XVIII. és XIX. század határához, majd onnan hirtelen a magasba szökik. A görbe ezen megtörési helye megfelel annak az időszaknak, amikor egyre jobban érvényesül parkjainkban a természetes stílus. Az az időszak ez, melyben megjelent a Grossinger-féle Dendrológia, mely Rapaics szerint jelentős támasz az introdukció chronológiájában, mert mindent feltüntet, ami 1797-ig Magyarország parkjaiban nőtt. Az angol stílus gyors elterjedése, a főurak kölcsönös versengése, kiknek mindegyike túl akarta szárnyalni szomszédját dendrológiai újdonságokkal, a szortimentum fent említett hirtelen gyarapodására vezetett. Ez a fejlődés az akkori közlekedési viszonyok, nemzetközi kapcsolatok és földrajzi ismeretek keretében bizonyára kimerítette a lehetőségeket. Sőt, a kezdeti nagy érdeklődés is lelohadt az idő folyamán. Ebben az időben kedveli meg Ambrózy a földközi-tengeri dendroflórát, találkozik ismerősök látogatásakor Széchenyi Jenőnél Magnolia Yulannal (mely már 1882-ben 2 m magas), illetve gyönyörű Libocedrusokkal, Chamaecyparis lawsoniana er. viridis-szel, Tsuga mertensianával (Erdődynél Vörösváron), Taxodiumokkal, Sequoiákkal, Cédrusokkal, Pinus rigidával és Picea orientalis-szal (Festetichnél Bogáton), és elragadtatja őt az örökzöld lomblevelűek tömeges alkalmazása Ouchy-ban a Genfi-tó partján. Felejthetetlen emléket hagynak benne nizzai, constantine-i, biskrai, tangeri képek, s 1894-ben elkezdi munkáját, német faiskolákból hozatott 16 fajjal, valamint azon magvak elvetésével, melyeket a Kanári-szigetekről és a Genfi-tó mellől hozott el magával. És ha, Ambrózy szavai szerint, a német faiskolákban nevelt örökzöld fajoknak a száma 1870 és 1914 között 50-ről 10-re csökkent, úgy Malonyán 22 év alatt, 1892-től 1914-ig egy 600 fajból, változatból és formából álló gyűjtemény gyűlt össze a semmiből! Első ízben jelennek meg nálunk bambuszok, rhododendronok, szkimmiák, kalmiák, örökzöld tölgyek, örökzöld lonicerak és még annyi más. Ezek azok az új eszközei a díszkertészetnek, melyek a fent említett görbét újból s hirtelen felszöktették. S végül említsük meg az új módszereket. Aki ma bejárja a malonyai parkot, egészen annak az északkeleti végéig, vagy 60 esztendős erdei fenyőkből álló barriére-t lel ott, mely a keleti szelektől védi meg az objektumot; tehát egy 60 évvel ezelőtt ültetett szélfogó ez! De ez a legkevesebb. Ambrózy már 70 évvel ezelőtt tudta, avagy az örökzöld faféleségekkel való állandó munkája mellett talán inkább megérezte, hogy a környezet megváltoztatásával bizonyos 234