Steinhübel Gejza: Ambrózy-Migazzi István szerepe a kertépítésben (Savaria Múzeum Közleményei 31. Szombathely, 1964)

tak, életszükségletté lettek ma az egyén mint a társadalom számára!" Ezt a kijelentését, úgy vélem, kivétel nélkül elfogadhatjuk ma is. A „várás" lehetősége a kertész számára felbecsülhetetlen kincs, de csak nagyon ritka ajándéka a sorsnak. „Minden rossznak a gyökere abban rejlik, hogy a fának sokkal hosszabb élet Ítéltetett meg, semmint az embernek. Nem várhatjuk ki a fát. A fa, akár gazdaságilag, akár esztétikailag, nagyon hosszúra tervezett vállalkozása a ma emberének, kinek rövid az élete és ezért állandóan siet, nyugtalan, röpke, a pillanat követelményeitől függ, ki egy szóval gyorsan él" — írja Ambrózy valamelyik tanulmányában. És igaza volt, a saját személyére vonatkozólag is. Sorsa nem adta meg neki, hogy viszontlássa a malonyai arborétumot felnőtt korban, s hogy „learassa" azt, ami Jelin „termett". De a két nagy művével, nyilvánosságra hozott ismereteivel és vívmányaival állandó emléket állított magának, sokkal állandóbbat, semmint lett volna a legszebb síremlék, a leggyönyörűbb mauzóleum. Ambrózy neve nem múlik el a Jeli-Barátok és az arborétum dolgozóinak ajkáról, nem tűnik el tudományos értekezések, különböző tanulmányok és önálló publikációk lapjairól. Az ő üzenete, „Semper vireo" örökzöld kedvenceinek formájában itt él közöttünk, és csak rajtunk múlik, hogy ezt az üzenetet meg tudjuk becsülni, hogy ismereteit helyesen tudjuk érvényesíteni, és az emberiség javára fordítani. 239