Bárdosi János: Vakarcs Kálmán (Savaria Múzeum Közleményei 22. Szombathely, 1962)

Az említetteken kívül figyelmet érdemelnek pedagógiai írásai is. melyek a nagykikindai és a szentgotthárdi iskolai értesítőkben jelentek meg. A vidéki és ifjúsági lapok („Ifjúság és élet", „A mi útunk") is helyet adtak ismeretterjesztő riportjainak. 1945 után az „Élet és Tudomány"-ban is jelent meg népxajzi témájú dolgozata. Több tanulmányával pályadíjat is nyert. 1951-ben — felesége halála után két évre — költözött el Szentgotthárdról leányához a Fejér megyei Csór községbe. Belső, önként vállalt kötelességtől hajtva az új környezetében is tovább dolgozott. Megérkezése után nyomban hozzáfogott Csór község történetének, néprajzának kutatásához. E falu monográfiáján dolgozott akkor is, amikor örökre kiesett kezéből a toll 1952. március 3-án. Amilyen szerényen és csendesen élt, éppen olyan csendesen, észrevétlenül költözött el az élők sorából, egy-két napos lábadozó betegség után akkor, amikor a déli órákban néhány percre magára hagyták, mintha csak azt akarta volna elkerülni, hogy betegségével másoknak terhére legyen, vagy halálával bárkinek is kellemetlenséget okozzon. Két nappal később (márc. 5-én) a székesfehérvári temetőben helyezték örök nyugalomra. Mint ahogy leánya írta: ..A sors mostohasága nem engedte meg, hogy olyan földben nyugodjék, amelyen élt és amelyért munkálkodott." Halála után jelent meg: „Halászat Szentgotthárd környékén" c. közleménye (Néprajzi Közlemények, 1956. I. évf. 1—4. sz. 216—221.), Kéziratban maradt munkái a Savaria Múzeum Néprajzi Adattárában találhatók (Szombathely, Kisfaludy S. u. 9.), a szerzőre vonatkozó egyéb hagyatékkal együtt, melyet Dömötör Sándor lelkiismeretesen összegyűjtött és rendezett. (Megtalálhatók a Kézirattári Napló: K. 86—97., 130., 196., 197., 203—205.. 212., 215. és 217. számain.) Feljegyzéseivel, ismertetéseivel népünk pusztuló hagyományait mentette meg az utókor számára. Ezért munkásságával kivívta mindannyiunk tiszteletét, szeretetét s megbecsülését. A hálás utódok őszinte emlékezéssel adóznak a kiváló tanárnak a nagy buzgalommal és önzetlenül végzett értékes gyűjtő- és kutatómunkásságáért. „Vakarcs Kálmán — mint Dömötör Sándor a fentebb említett nekrológban jellemezte — minden szabad percét történeti és néprajzi kutatásokkal töltötte. Ahol megtelepedett, addig nem volt nyugalma, amíg annak a vidéknek táji jellegzetességeit, különleges szokásait fel nem derítette és papínon meg nem örökítette minden feltűnő részletében . .. Életére a legjellemzőbb, hogy utolsó percéig dolgozott, írt, alkotott félig megvakultan is. Egész életében ez a kitartó, szívós munka jellemezte." Vakarcs Kálmánt követendő példaként állíthatjuk azok elé a pedagógusok és helytörténeti kutatók, társadalmi néprajzi gyűjtők elé, akik jelenleg is szűkebb hazájuk történetét, néprajzát kutatják, hogy buzdítólag hasson rájuk e fáradhatatlan pedagógus egyénisége, munkássága, ügyszeretete, amelyet mindenkori környezete múltjának és jelenének megismerése, valamint megismertetése érdekében tanári munkáján kívül önként vállalt. Méltó lenne arra, hogy Szentgotthárdon a Széchenyi u. 5. sz. házon egy emléktáblát helyezzenek el tiszteletére, vagy helytörténeti, honismereti, néprajzi szakkört nevezzenek el róla, hogy ezzel is lerójuk hálánkat, kifejezésre juttassuk megbecsülésünket Vakarcs Kálmán iránt, akinek munkássága nemcsak Vas megyei szempontból, hanem országosan is figyelemre méltó.