Bárdosi János: A magyar Fertő tagpogató halászata (Savaria Múzeum Közleményei 8. Szombathely, 1959)

szűkre összefogja. Ezt a funkciót ma részben a vas-, részben a fakarika látja el, mivel a középen és belül elhelyezett vaskarika a vesszőket kifelé szorítja, míg a felül és kívül elhelyezett fakarika a tapogató felső részét szűkre fogja össze. Ez a kétirányú feszítés adja meg a mai tapogató vesszőjének domborúságát. A nyél karikák alatti elhelyezése is észszerűbb bizonyos fokig, mivel az emelésnél a keresztfán (kf) (Gabel) kívül még a két karika is tartja, míg a régi tapogatónál csupán két kötés tartotta, s ez gyakran fellazulhatott. E rövid összehasonlítás után bemutatjuk a ma használatban lévő nyeles vesszőtapogató készítésének módját. A nyeles vesszőtapogató készítése A tapogató, mint azt már Herman Ottó is említi, „válogatott veszszőből"

8 készül. Nem akármilyen fa vesszőiből, hanem kizárólag fagyalfáéból (Ligustrum ovalifolium, Hassk.), vagy, ahogy a halászok mondják, fagyafáéből, fagyófáéból, mert ez hajlékony és mégsem törik még évek múlva sem. A tapogatóhoz szükséges vesszőket már ősszel összeszedik, a héját lehúzzák, hogy jobban kiszáradjon. Az a jó, ha egy fél évig száradhat. A héjától megtisztított vesszőket, amelyeknek hosszúsága 80—90 cm, csomókba kötik — egy-egy csomóba 150 szálat tesznek —, majd négy helyen zsineggel szorosan átkötik, hogy ne tudjanak görbülni, sőt, ami közöttük esetleg görbe, az is kiegyenesedjék. Az összekötözött vesszőcsomókat a padláson tárolják a feldolgozásig. 2. A mai tapogató 162