Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 40. (Szombathely, 2018)
Néprajztudomány - Horváth Sándor: A magyarországi grádistyei horvátok asszimilációjának gerjesztői 1945 után
HORVÁTH SÁNDOR: A MAGYARORSZÁGI GRÁDISTYEI HORVÁTOK ASSZIMILÁCIÓJÁNAK GERJESZTŐI 1945 UTÁN Bevezetés A kisebbségben élő nemzetiségek asszimilációja - részben - általános velejárója a kisebbségi létnek. A Vas megyei grádistyei horvátok asszimilációjának évszázadokon át követhető példáit, az asszimiláció okozóit egy korábbi tanulmányban vettem számba (Horváth 1997). Úgy gondolhatnánk, hogy mindig kettőn áll a vásár: a kisebbség tagjának is akarnia kell a hasonulást, a többségbe való asszimilálódást, nemcsak a többségnek. Ez azonban ennél sokkal bonyolultabb összefüggésrendszerben valósul meg. Ráadásul vannak olyan élethelyzetek, amelyekbe a kisebbség évtizedekre belekényszerül, s emiatt az asszimiláció erősödése lesz jellemzője ennek a közösségnek. Ez történt a magyarországi szocializmus első három évtizedében. Egy nemzeti vagy etnikai kisebbség asszimilációjában természetesen szerepet játszanak az általában ismert asszimilációs tényezők, legjellemzőbben a többségi kultúra médiauralma. Napjainkat ráadásul az jellemzi, hogy egy-egy ember többirányú és más-más minőségű kapcsolatot tart a vele azonos vagy hasonló kötődésűekkel. Nem egy vagy kettő, hanem legalább négy-öt közösséghez tartozunk. „Életünk közösségi lét. Különféle társas alakzatokhoz tartozunk, ezeknek keretében szinte áttekinthetetlen kapcsolatrendszerben helyezkedünk el. Azért áttekinthetetlen, mert kötődéseink több egymással érintkező - esetleg rajtunk keresztül érintkező - társas mezőhöz tartoznak. Tagja vagyok egy családnak, van munkahelyem, tanfolyamra járok, részt veszek valamelyik társadalmi szervezet bizottságában; ezzel már négy különböző társas mezőben kapok helyet, négy különféle intézményes kerethez tartozom” - írta Mérei Ferenc a közösségek rejtett hálózatát kutatva (Mérei 2000: 85). Ez a különbség a mai ember és a hagyományos - vagy általánosabban parasztinak nevezett - kultúrához tartozó emberek között. A közelmúlt évtizedeinek legnagyobb változását ez a mélyreható átalakulás jelentette: a korábban - általában a második világháború évtizedéig - egyetlen, lokális (falusi) közösséghez tartozó emberek egymáshoz nem -vagy csak lazán - kapcsolódó közösségekhez tartoznak. Tehát a mindennapjaikat határoló erkölcsi- és értékrendjük, valamint szimbólumaik nem egyetlen identitással jellemezhetők. így lettek a korábban egy identitással jellemezhető, egy - többé-kevésbé jól körülhatárolható közösséghez tartozó - egyének két és több identitásúak, két és több közösséghez tartozóak. Ennek következménye - többek között - az értékek, az erkölcsök relativizálódása is. A kisebbségek esetében ennek az új helyzetnek a következményei az átlagosnál jobban megragadhatók: s többek között a nemzeti, etnikai kötődés megkettőződéseként is megjelennek. A kettős identitás azonban nem törvényszerűen előszobája az asszimilációnak, ahogy a többes kötődés szerinti identitás sem előzménye az erkölcsi-, értékrendbeli totális relativizmusnak. A magukat grádistyei horvátoknak nevező Vas és Győr-Moson-Sopron megyei horvátok példáján vázoljuk az asszimiláció 1945 utáni sajátos gerjesztőit, amelyek részben e településekre jellemzőek, másrészt pedig több más településre is vonatkoztak, s némely esetben akár országosan is jellemzőek voltak ebben az időszakban. A következő témaköröket fogjuk érinteni: a határmentiség következményei; a kivándorlás (amerikázás); a megfélemlítés; a termelőszövetkezetek körzetesítése; a fiatalok városba migrálása; az iskolák körzetesítése; a „délszláv” nyelv problémája; kétnyelvű pap hiánya; az önelnevezés és annak háttere. Bár a nemzetiségi oktatás és kulturális élet felkarolásának már az 1956. évi forradalmat követő esztendőtől, 1957-től a tanácsi jegyzőkönyvek tanúsága szerint rendszeresen terítéken volt, de - például - az iskolák körzetesítése egyértelműen az asszimilációt szolgálta. A kulturális életben pedig főként a nemzetiségi néptáncok és népdalok színpadi bemutatását célozták meg már a kommunista hatalomátvételt követően is, ami a munkás-paraszt egység kialakítását kellett volna, hogy szolgálja. A nemzetiségi csoportok szereplései mindig különleges színfoltot jelentettek, emiatt is szorgalmazták a nemzetiségi településeken az ilyen típusú „kultúrmunkát”. 152
