Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 39. (Szombathely, 2017)
Néprajztudomány - Nagy Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai: bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786-1846). Harmadik rész: gazdaságok dongás faedény szükséglete a 18-19. században
SAVARIA 39 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 2OI7 ■ 177-238 9. ábra. Eceteskád a csődéi ház kamrájában (Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, leltári szám: 66.57.5.) Figure 9. Vinegar vat in the pantry of the Csődé house (Göcsej Museum, Zalaegerszeg, inventory number: 66.57.5.) összeállított, két vasabronccsal összefogatott felfelé keskenyedő csonkakúp alakú ecetes kád” meghatározását Szentmihályi Imre végezte el csődéi gyűjtését követően.22 Keszthelyen lakó [1841.141] Kovács Anna hagyatékának becsűjében „egy füles etzetes hordó”-t 1 ft-ra értékeltek. A hordókban általában „gyümölcsből való ecet” van, Meszesgyörökön Varga Ádám szőlősgazda hagyatéki becsűjében [1830.101] „almás ecetes hordó rossz, 15 xr” szerepel. Az eceteshordók űrmérete V2 akóstól 5- akósig terjedt. Káposztáshordó A savanyított káposzta néptáplálkozásbeli fontosságával a közelmúltban megjelent Őrség monográfia Az Őrség vidékének szellemi öröksége című fejezetben foglalkoztunk (Nagy 2016: 815). Elődeink téli vitaminháztartás karbantartását biztosította a 9. században elterjedt káposzta savanyított változata. Magyarországon a középkortól a 19. század 2. feléig, fontosságában egyetlen zöldségnövény sem vetekedhetett vele. Lippai János kertészeti szakkönyve a Posoni Kert 1664-ben a káposztát „parasztvetemény”-nek nevezte, amit e szavakkal jellemzett: „... ez a Magyaroknál oly közönséges palánta, hogy alig élhet az Szegény ember anélkül. Sőt, a Savanyú káposztát még az eleinktől maradott névvel Magyar ország tzímerének szokták 10. ábra. Káposztáshordó fedelének mennyezet gerendához támasztott rúddal való leszorítása (Kardos 1943: 52, 8. ábra) Figure 10. The top of a cabbage barrel pressed down by a rod propped against a ceiling beam (Kardos 1943: Figure 52, 8) nevezni. ” Apor Péter is megerősíti ezt a vélekedést 1736-ban megjelent írásában „A káposztánál magyargyomorban illendőbb étket nem tartanak a régi időkben. ” A káposzta hagyományos böjti eledel, már a kora középkorban a 14. századtól mutatkozik nyelvemlékeinkben. Magyarországon minden történeti réteg táplálkozásában megtalálható, készül belőle leves, körítés, savanyítva főzelék. Vidékünkön az október elején behordott fejes káposztát leszelve, lábbal tiporva savanyú káposztát készítettek belőle, amit hordóban, vagy kádba tettek el háztartásonként borssal, tormával, babérlevéllel, birsalmával fűszerezve is, a 18. század közepén a dunántúli árszabások tanúsága szerint hordószám. Hasonlóan savanyítják az őszi vetés tarlójába júliusban vetett, már október végére beérő, igénytelen, alapvetően állati takarmányul szolgáló „tarurépá”-t, kerékrépát is, de a káposztánál kisebb mennyiségben. A káposzta savanyítása e vidéken sem tér a szokványos eljárástól. Kardos László őrségi táplálkozástörténeti monográfiájában egy kis rajzon (Kardos 1943: 52.8.ábra) szemléltetett káposztáshordó fedelének mennyezet gerendához támasztott rúddal való leszorítása előttünk idáig ismeretlen volt (10. ábra). Ez az 22 Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, leltári száma 66.57.5. 195
