Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 38. (Szombathely, 2016)
Eseményleltár - V. Szabó Gábor: Megnyitóbeszéd a Savaria Múzem Változó kultúrák a változó tájban című új állandó kiállítása őskori részéhez
V. SZABÓ GÁBOR: MEGNYITÓBESZÉD A SAVAR1A MÚZEM VÁLTOZÓ KULTÚRÁK A VÁLTOZÓ TÁJBAN CÍMŰ ÚJ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA ŐSKORI RÉSZÉHEZ meg ez a temetkezési forma és miért nincs ilyen látványos nyoma a rá következő periódus (HaD időszak) vezető rétegének? Fellelhetők-e a jelei a közelgő összeomlásnak vagy súlyos hanyatlásnak? Milyen okok miatt hagyták el lakói a vaskor végén az akkor már csaknem ezer éve benépesült velemi Szent Vid-hegy erődített települését, az évszázadok óta lakott hegyoldalt? Mi az oka a migrációnak, az elvándorló csoportok közül miért tartják fenn egyesek identitásukat és mások miért nem? A térségben a régészeti eszközökkel megfogható, leglátványosabb migrációs esemény talán a kelta jellegű anyagi kultúrát hordozó közösségek Kr. e. 4. század elején történő megjelenése. Hogyan kerültek ide ezek a csoportok, tartották-e a kapcsolatot azokkal a nyugati közösségekkel, amelyekből kiszakadtak, milyen viszonyban voltak a helyben talált csoportokkal? Részt vettek-e a Kr. e. 4. és 3. század nagy katonai vállalkozásaiban és visszatértek-e Vas megyei kiindulási helyükre? Ezekből a kérdésfelvetésekből is látszik, hogy a régészet ma már jóval több, mint a történettudomány egyik segédtudománya. Önálló diszciplínaként az archaikus ember tárgyi kultúráját, gondolkodását, túlélési technikáit őrzi meg és közvetíti a jelennek, hibáikat és sikereiket konzerválva inspirálhatja a ma élőket. A múlt tapasztalatait újra élővé változtató tudománynak létezik egy másik, legalább ennyire fontos szerepe is: feladata, hogy a felszínre hozott információkat ne csak értelmezze, hanem képes legyen a ma élő emberek lehető legszélesebb köre számára emészthetővé, befogadhatóvá tenni. Képes legyen szórakoztatva elgondolkodtatni, katartikus élményt nyújtva igazolni azt, hogy megéri védeni és megmenteni régészeti kincseinket. Mindezek mellett - kerülve a didaktikus módszereket - tudjon finoman tanítani és nevelni a kultúrtáj megőrzésének fontosságára, a sokszínűség, a változatosság elfogadására és megőrzésére, a kíváncsiság fenntartására. A most megnyíló kiállítás példaértékű érzékenységgel és finomsággal, komoly szakmai rutinnal és a valóság spekulációmentes tiszteletével, de az egyéni narratívák felvállalásának bátorságával felel meg a kihívásoknak. A múzeumi raktárak polcairól kiemelt, halott tárgyakat olyan összefüggésekbe helyezi, ami a történeti múltat már az első lépések után magával ragadó, örvénylő mesévé változtatja. A bejáratból sötét világba lépünk (emlékezzünk csak Thomas Mann szavaira a múlt mélységesen mély sötét kútjáról), de a tárlók közt haladva szemünk láttára kezd oszlani a homály. Fényes kis tárlók világítják meg egyre több és több pontját a sötétlő múltnak: újkőkori szimpóziumba csöppenünk, időtlen tekintetű, kozmikus hatalmakat megidéző rézkori agyagszobrok között járunk, a halál arcai villannak ránk. Középső bronzkori főnökök szigorú rituálék által szabályozott temetkezéseiből, tapintható közelségbe kerülnek textilek (őskori halotti leplek, gabonát rejtő zsákok, viharvert szőttesek), szinte érezni a nehéz szövetek illatát. Majd fémművesek kénszagú, bronzillatú műhelyét járjuk (érezték már a bronz különös, fémes illatát?), másutt nyílzápor zúdul ránk, a kardjukba szerelmes kelta harcosok rohamába keveredünk. Ősi rituálék idéződnek meg: a föld termékenységéért könyörgő véres rézkori áldozatokat láthatunk, az istenek előtt is kérkedő, áldozati adományaik gazdagságával egymással versenyre kelő bronzkori klán vezérek kincseit csodáljuk, egy kora vaskori kis paraszti közösség aratási ünnepe során földbe rejtett hálaadó adományát csomagolhatjuk ki újra, majd a kelta harci főnök sérthetetlenségét idéző varázslattal szembesülhetünk. Ahogy déd- és ükapáinktól, úgy tanulhatunk több ezer éves őseinktől is: az aszalni való és a cefrébe alkalmas, vagy télire elteendő almák közti különbséget, a hajdinavetésre alkalmas talajok kiválasztásának képességét, a rovar által nem járt gesztenyegerenda bárdolásának módszerét, de talán még fontosabb dolgokat is. A tájjal való harmonikus együttélést, a halál elfogadását és rituálékkal való oldását, az élet tiszteletét vagy a más kultúrák iránti nyitottságot, az idegenek befogadásának sikeres stratégiáit. És tanulhatunk a hibáikból is: láthatjuk a közösségek közti rivalizálás mindent felemésztő gőgjét, a magukba forduló csoportok bűnét és lassú degradálódását, a táj felelőtlen felélését, az erdők kiirtását és a vizek elszennyezését. 164
