Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37. – (2015) (Szombathely, 2015)
Természettudomány - Víg Károly: Herman Ottó és a „Magyarország Pók-faunája” - Egy monográfia története
VÍG KÁROLY! HERMAN OTTÓ ÉS A „MAGYARORSZÁG PÓK-FAUNÁJA” - EGY MONOGRÁFIA TÖRTÉNETE A mű nyelvezete Az első és a második kötet közel 220 szövegoldala kétnyelvű, így a külföldi érdeklődők számára is hozzáférhető a közölt információ. Az első kötet tartalmazza a fajok alaktanának leírását és az életmódra vonatkozó megfigyeléseket. Különösen az életmóddal kapcsolatos közlések figyelemre méltóak. Nem véletlenül vívta ki ez a fejezet a külföldi specialisták elismerését, és napjainkban is ez a munka leggyakrabban idézett része. Herman Ottó az alaktani leírásokhoz megalkotta a hiányzó műszavakat- sajátságos módon! Nem a nyelvújítók gyakorta nyakatekert szóalkotási gyakorlatát követte, hanem a takácsoknak a szövés-fonás csínját-bínját leíró hagyományos szavait ültette át a pókok megfelelő testrészeit megnevező kifejezések megalkotása érdekében. Feltétlen említésre méltó, hogy Herman Ottó minden fajnak magyar nevet adott. Bár ezek gyakorta a tudományos nevek fordítását jelentették, mindig törekedett arra, hogy a név a fajra jellemző információt hordozzon, utaljon az állat küllemére, de sokkal inkább legyen jellemző viselkedésére! Ezen a módon a magyar név sokkal több, mint betűk egyszerű sorozata: „A magyar Nomenclaturánál csak a jelentőséget tartottam szem előtt; igyekeztem, hogy a név az állatnak valamely sajátságára vonatkozzék. (...) A mennyire csak lehetett, a magyar nevek szerkesztésénél a tudományos név jelentőségére fektettem a súlyt; a hol nem tehettem - pld. a hol a család és alcsalád neve csak a ragozás által különbözik, így: Epeiroidae és Epei- rinaestb. - ott más jellemző tulajdonságot igyekeztem felhasználni, valamint ott is, a hol tudományos név kevésbé találó, pld. Tapinocephali.” {Herman 1878: 35). Bármennyire is kivívta az olvasók - és az utókor - csodálatát a nyelvezet, a szerző mégis elégedetlen volt. A harmadik kötet előszavában így fogalmazott: „Azt is érzem, hogy a mű nyelvezete nem kifogástalan; de már az úgy van, hogy az áttörés botlásokkal jár, kiváltképpen pedig a szakiroda- lom terén van ez így. Az elemire nézve éppen úgy, mint a magaslaton is teljes tökéletesen más nemzetek szellemi termékeire rászorulva, a szemlélődés körébe vont tárgyak hatásának kitéve, cserben hagyatva a szavak forrása által, több teremtő erő kell ezeknek legyőzésére, mint a mennyi bennem van, ha ugyan van.” (Herman 1879a: V). A munkamódszer Herman Ottó a második kötet bevezetőjében (Herman 1878: 8-9, 22, 33) munkamódszerként definiálta a sokrétű megközelítést és érveket sorakoztatott fel a szükségessége mellett: „Itt azt látjuk, hogy a növényt a föld kérgétől, amott, hogy az állatot a növénytől - ismét növényt növénytől, állatot állattól, valamennyit a földtől, az évszakoktól, a légtünetektől elválasztanunk nem lehet. Minél mélyebbre hatolunk, annál inkább nyilatkozik a további munkafelosztás szüksége. Mert megkülönböztetjük ugyan az állatot alakja után, életmódja után, - ez sok és kevés! Az élettani jelenségek, a szövetek alaki része, a fejlődés, kényszerűleg rávezetnek más meg más tünetkörök számbavételére. A lábban láthatunk szervet, de szerkezetében kell, hogy lássuk az emeltyűt is; és ezzel kitárul előttünk a természettan, az erőműtan nagy köre; és ha elemi alkatrészeire bontjuk szét, belejutunk a vegyi folyamatok végtelen körébe; s mindez szorosan hozzá fog tartozni az állat ismeretéhez. (...) Úgy, a miként a természetben az úgynevezett szerviden anyagok között kölcsönös hatás létezik, épen úgy létezik az az élő szervezetek között kölcsönösen s a szerviden anyag között is. A munka, helyesebben mondva a hatás, a melyet az élő szervezetek úgy egymásra mint a szervtelen anyagra, a melyből magok is erednek, gyakorolnak, természettani (physikai) és vegyi (chemiai) alapokra vezethet visz- sza, épen úgy, mint a saját szervezetük is. így a természetnek csak egy körfolyama képzelhető. Az élőlény elválaszthatatlan a természet összességétől, melynek része és kifolyása. (...) Ha valaminél, úgy a póknál áll azon tétel, a szervezet az életmódnak s viszont az életmód szervezetnek tükre, és ha vizsgálódásunknak sikerül, ezt a kettőt összhangzásban látni, ezt helyesen fölfogni, csak akkor bírjuk az illető lénynek teljes és helyes képét. Tulajdon az a viszony ez, mintáz állattan discip- linainak bármelyikénél: mert valóban, a bonctan, élettan stb. szintén azon összhangzatos képet keresi, a melyben a szervek alkata a működéssel egybevág. ” 66