Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37. – (2015) (Szombathely, 2015)
Természettudomány - Víg Károly: Herman Ottó és a „Magyarország Pók-faunája” - Egy monográfia története
VÍG KÁROLY: HERMAN OTTÓ ÉS A „MAGYARORSZÁG PÓK-FAUNÁJA” - EGY MONOGRÁFIA TÖRTÉNETE „E mű alapul akar szolgálni, a melyből a részletes kutatás indulhat, és ha ilyen alapnak beválik, célját érte.” Bevezetés Herman Ottó (1835-1914) a 19-20. századforduló magyar tudományosságának egyik sajátos, páratlan karriert befutó egyénisége volt, aki számos tudományterületen alkotott maradandót. Mai szemmel nézve egy különleges, átmeneti korszak alkonyán élt, amikor a tudományágak elkülönülése már egyre határozottabban megtörtént és számos tudományterület éppen akkor nyerte el önállóságát. Míg a 19. század első felében még megadatott, hogy a kivételes tehetségek több szakterületen is kibontakoztathatták képességeiket, a század végére felgyorsuló specializálódás ennek lehetőségét jórészt ellehetetlenítette. De még ekkor is akadtak makacs kivételek, és talán az sem véletlen, hogy számosán éppen Magyar- országon! A hazai művelődés hiányait, űrjeit sietve betölteni igyekvő polihisztoraink zöme megkésett jelenség volt, még akkor is, ha a nemzeti kultúrhistória sajátos alakulása bizonyította, hogy szükség volt rájuk. Az utolsó hazai polihisztornak tekintett Herman Ottó az arachnológia, a madártan, a néprajz és még a régészet terén is beírta magát a nemzeti tudománytörténet aranykönyvébe, bár túlságosan szerteágazó érdeklődése következtében az élete alkonyán alkotott művei már inkább egy műkedvelő tudóst idéznek, semmint komoly szaktekintélyt. Némileg paradox módon, öregkori működésének kritikáját éppen önmaga vázolta fel a Néprajzi Társaság egyik ülésén, még 1892-ben: „Egyet tudnunk kell, és ez az, hogy az emberi ismeret problémáit csupán és egyedül a munkafelosztás alapján oldhatjuk meg, hogy csupán és egyedül ez utóbbi szülte a szakokra való elosztozódást; mert alapjában véve, ha valami egyetemes, úgy a tudomány minden bizonnyal az. És éppen ezért az egyes szakok között a határvonalat élesen megvonni nemcsak bajos, hanem lehetetlen is. Mindazonáltal a munkát el kell egymás között osztanunk, ha nem akarunk visszafejlődni az encyclopaedizmusba. Pedig nem akarunk, mert meg kellene tagadnunk mindazt a haladást, a melyet éppen a munkafelosztásra alapított specializmusnak köszönünk.”{Anonymus 1892: 210). Elsősorban régészeti és néprajzi munkásságát vádolták az elméleti-módszertani felkészültség és a tájékozottság hiányával. Utólag derült ki, hogy gyűjtött néprajzi tárgyainak tetemes része hibásan adatolt. Mindennek logikus következménye, hogy írásai tévedéseket tartalmaznak és következtetéseinek egy része napjainkra túlhaladott (Tálasi 1948: 9; Ortutay 1960: 247). Még többen látták benne az ösztöneire, intuícióira, pusztán megfigyeléseire támaszkodó amatőr gyűjtőt és terepmunkást. Sajátosan „magyar” és „természettudományos” módszerét (Csermák 1955) joggal érte kritika a néprajz művelői felől. Tény, hogy nemzeti érzelmekkel fűtött, elragadtatott látásmódja, a véletlen egyezésekre alapuló okfejtése néha tévútra vitte és szentül hitte, hogy a természettudomány eszközeivel más tudományágak problémáit is megoldhatja. Politikai megnyilvánulásait is mélyen áthatotta azon meggyőződése, amely egyenlőségjelet tett a társadalmi és a természettudományi törvényszerűségek közé, ahol óhatatlanul tapintani lehet Herman Ottó merev evolucionalizmusát és a szociáldarwinizmus eszmerendszerét (Kosa 1989:120-123). Napjaink vélekedése a fenti kérdésekben már jóval árnyaltabb (Paládi-Kovács 2006: 91; Kemecsi 2015: 50). Alapelve szerint a tényeket tisztelni kell és a tények ismeretében a világ jelenségei megfejthetők. A természettudomány terén új ösvényeken tört előre, hiszen az elsők között tanulmányozta az élőket környezetükkel együtt. A madártan terén ekkor még mindig a német iskola, főleg a preparált példányok leírásán alapuló alaktani szemlélet uralkodott. Ezzel szemben Herman Ottó az életmód kutatására helyezte a hangsúlyt, vizsgálatai fókuszába a táplálkozást helyezte, és ezzel alapvetően átírta egy-egy faj „hasznos-káros” mivolta megközelítésének korábbi gyakorlatát. A madárvonulás vizsgálatával napjainkig ható kutatási irányt indított el, és Chernél Istvánnal együtt a természetvédelem korai mozgalmaiban paradigmaváltással felérő új szemléletmódot honosított meg (Víg 2004). Életéről, életművéről eddig is számosán megemlékeztek (Lambrecht 1920, 1933; Székely 1955; Kosa et al. 1971; Varga 1976; Hevesi & Viga 50
