Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37. – (2015) (Szombathely, 2015)
Néprajztudomány - Horváth Sándor: Az őrségi társadalom történetéhez és néprajzához
SAVARIA 37 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 2015 161-174 Szalafői ember ekkoriban az őrnagy, ugyanakkor a történészek úgy tartják, hogy a „maior speculatorum”, azaz az őrnagy a várispánság jobbágyaiból került ki, egy évre jelölték ki, s ő maga sosem volt őr, speculator (Borosy 1977: 545). Egyébiránt a határ vasi szakasza három részre lehetett osztva, három őrnagy irányítása alatt állt - véli Borosy András (Borosy 1977: 546). Maguk az őrök szolgálatuk szerint lehettek: őrök (speculatores) és lövők (sagittarii); fegyverzetüket önellátó módon készítették, de a vasalkatrészeket, valamint a pajzsokat más falvakban élő mesterek készítettek nekik. (Borosy 1977: 546) Lehetséges, hogy a két név lovast és gyalogost különböztetett meg: a lövők lovasok, az őrök gyalogosok lehettek (Borosy 1977: 553). „Feltehetően minden specu- latornak egy bizonyos határszakaszt kellett szemmel tartania, magasan fekvő őrhegyekről, strá- zsahegyekről. Tűz- vagy dobjelekkel értesítette a szomszédos őrszemet, ha látott valamit” (Borosy 1977: 547). - Borosy feltételezéseit a jövőben újabb adatok felfedezésével, valamint alapos elemzéssel lehet majd cáfolni vagy igazolni. A legutolsó névvel ismert őrnagy időszaka a 18. században volt. A 19. század elején a „Sannya- házan lakó Notarius és Erdő Inspector Szakáll György”, azaz Nemesnépi Zakál György magát őrnagynak titulálja, tehát nagyon valószínű, hogy a régmúlt legkiemelkedőbb őrségi pozícióját magának vindikálta, ezzel erősítve környezetében azt a tudatot, hogy ő a 19. század elején az Őrség szószólója. Vagyis az előző két korszak után ez a harmadik az őrnagy más-más minőségét, szerepét illetően. Az első időszakban az őrnagy a várispánság jobbágyaiból lett kinevezve egy esztendőre, s ő maga sosem volt őr, speculator. A második korszakban - a középkor végétől és az újkorban - az önrendelkezéshez ragaszkodó őrségiek maguk közül választottak egy őrnagyot, végül a harmadik korszakban elsősorban a fogalom nimbuszával éltek azok, akik a történeti folytonosság mellett a maguk aktuális irányító szerepét támasztották ezzel alá. Az őrnagy fogalmát az egykori szabados jogállásért való újra és újra fellángoló küzdelem miatt fenn is kellett tartaniuk, hiszen ezzel a 13. századi jogaikat támaszthatták alá. Őrségi nemesi családok Néhány család nemesi rangot szerzett. A Sáskák nemzetségét Nagy Lajos király tette nemessé. Amint azt a nagyrákosi nemzetségről és szerről írott dolgozatában Benczik Gyula írta: „1364-ben Sáska Péter fiát Miklóst, akit Őrnagynak neveztek, valamint nővérének három fiát az őri szolgálat kötelmeiből felszabadítva az országos nemesek közé emelte.” (Benczik 1999: 140). E nemes nemzetség különösen attól fogva - nemesi státusuk elnyerést követően 30 év múlva - lett szálka a környezete szemében, amikor a korábbi őrök jobbágysorba süllyedtek. És nyilván rossz szemmel néztek rájuk az egykori őröket birtokló föld- birtokosok, különösen a főúri családdá terebélyesedő Batthyány-család tagjai. Nemességükkel kapcsolatban 1574-ben 11. Miksához új adományért folyamodtak. A megerősítést követően a Sáskák Nemesrákoson a Sáska-, a Fölnagy- (a későbbiekben néha csak Nagy-nak nevezett), a Nemes- és a Kökény-ágak szerint tartották nyilván a nemességüket (Benczik 1999: 140). „Amikor 1678-ban az Őrség jobbágysága fellázadt a Batthyány család ellen, hogy felsőőri sugalma- zásra kollektív nemességet szerezzen, a valódi nemes nagyrákosiak a több száz személyt felvonultató tanúkihallgatásokon hamisan tanúskodtak: azt állították a többi tanúval együtt, hogy az őrségiek mindig is valódi nemesi szabadságban éltek” - olvashatjuk Benczik Gyulánál (Benczik 1999:141). 1757-ben tíz belsőrákosi nemes ember nemesi önkormányzatot alapított, e nemesi kom- munitás 1839-től vezette jegyzőkönyvét egészen 1939-ig, amikor a közbirtokosság - amelynek a vezetője ekkoriban a szergazda volt - megszüntette működését. Az utolsó szergazda, Fölnagy Gyula fia, Gyula 1992-ben a Vas Megyei Levéltárban helyezte el a megőrzött iratokat (Benczik 1999: 143-144). Gombos Imre lelkész 1950-ben azt hangsúlyozta, hogy - a közigazgatás hivatalos irányítása mellett - Szalafőn bizonyos önállósága van a szereknek, mert ezeken ősidők óta külön elöljáró tevékenykedik: mintha a nagyrákosi „szergazda” intézménye köszönne itt vissza, amennyiben jó volt a református lelkipásztor megfigyelése. Gombos Imre vélhetően túlzottan 165
