Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37. – (2015) (Szombathely, 2015)

Néprajztudomány - Horváth Sándor: Az őrségi társadalom történetéhez és néprajzához

SAVARIA 37 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 2OI5 161-I74

leméri és a kercai plébánia egyesült. (Addig a ve- leméri plébánia területe e három falu mellett két - azóta eltűnt - magyarországi falura, valamint további öt, ma már Szlovéniában található településre terjedt ki: Szerdahelyre, lvanusócra, Gerencsérre, Ratkócra és Korongra.)

A Hegyhát falvai

A terület harmadik csoportját az annak keleti részén elhelyezkedő hegyháti falvak képezik, amelyekre a többféle birtokos irányítása jellemző; például a mai Szőce, Őrimagyarósd, Hegyhátszent- jakab, Nádasd, lvánc. Itt Őrimagyarósd székhely- lyel evangélikus egyházközség működött, működik, és nagyobb számban éltek 1910-ben Nádas - don is az evangélikusok. Ugyanakkor a települések többségében a katolikusok éltek, élnek a legnagyobb számban. Viszák pedig vallási szempontból kilóg az őrségi sorból, s a református, az evangélikus és a katolikus vallás követőinek együttélését példázta, példázza. Gazdasági jellemzőit tekintve a szegényebb, a közepes és a gazdagabb gazdaságok száma kiegyenlítettebbnek tűnik, mint a másik két terület esetében. Etnikailag a lakosság - szinte kizárólagosan - magyar.

A cigányok mindhárom csoport több településén megjelentek a 18. században, mindemellett a statisztikák velük kapcsolatban nem megbízhatók: 1910-ben például alig jelöltek meg néhány olyan „egyéb” kategóriájú csoportot (nem tartották külön soron nyilván a cigányokat és a vendeket, azaz szlovéneket), amely a cigányság létszámára utalna.

Az Őrség és a székelyek

A történészek, nyelvészek egy része egyetért abban, hogy besenyők és/vagy székelyek végeztek egykoron határőri szolgálatot. A magyarság keletkezésének összefoglalásakor Makkay János leszögezte, hogy a „székelyek eredetileg nem külön etnikai csoportosulás voltak, hanem az Árpádok vezette hatalom által szervezett (vagy megörökölt) katonai határvédők, a székely név tehát foglalkozást és nem etnikumot jelölt. (A székelyek természetesen nem lehetnek a 670-680 körül beköltöző, török nyelvű onogur réteg utódai sem, legfeljebb az ő segéd- és szolganépük. Megoldást adhatna Győrffy felvetése, amelyet ő valószínűtlennek tartott: „... a székelyek az avar onogurok magyarul beszélő, magyar etnikumú részei lettek volna, ...mintegy az onogurok alattvalói” (Makkay 1993: 79). Az előző településük helyéről magukkal vitt nyelvi eltéréseket is segítségül hívta, és ebben a külső székelység (sepsi-, orbai-, kézdi és csíki székelyek) nyelve mutat az Őrséggel rokonságot. De ezt megtoldja azzal az érvvel, hogy a népköltészetben is találunk kapcsolatokat. A magyar nyelvterület nyugati - tehát őrségi - és déli területéről való származást, valamint azt, hogy már itt magyarul beszéltek a székelyek ősei azzal támasztja alá Makkay, hogy főleg korai szlovén nyelvi hatásokat találhatunk a székelyek nyelvében (Makkay 1993: 77). Ha most mindebből többen arra következtetnek, ami néha közszájon forgó megállapítás, hogy a székelyek az Őrségből áttelepült őrségiek, akkor jelezzük azt, hogy a székely népnév csak a 14. században alakult ki, előtte a szikul, szikül, székül alak volt ismert. Akkor, amikor az Őrség név is megjelent. Az őrségiek és a székelyek rokonságának egyik legutóbbi összefoglalását Csapó Olga adta (Csapó 2008:325-327).

Emellett azonban van egy másik hasonlóságot teremtő szál is: a szabadalmas közösségi jelleg.

„A kései feudalizmusban a kiváltságos területekkel kapcsolatosan kétirányú társadalmi mozgás figyelhető meg. A korábban lokális nemesi közösségek középkori eredetű előjogait a földesúr vagy a központi hatalom jobbággyá tétellel megszüntetni, illetőleg a megmaradtakat erősen korlátozni törekszik. Ide sorolható mindenekelőtt a jászok és a kunok területének hadijog alapján történt kezelése, majd elzálogosítása és eladása. A határvédő őrségiek leszármazottainak a földesúri követelések súlyosbodásával ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy pl. a közeli Felsőőr és környéke községeivel szemben elmulasztották a kisnemesi státus megszerzését” (Kosa 1985: 276).

„Az őrségi és torockói példa világosan mutatja, hogy a történelemhez kötődés folklórképződéssel járt együtt” - írta Kosa László (Kosa 1985: 281). Ne feledkezzünk meg Assmann figyelmeztetéséről sem: ha a közösség szükségét érzi, akkor a kö163