Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36. – (2013) (Szombathely, 2013)
MŰVÉSZETTÖRTÉNET - GÁLIG Zoltán: A SZOCREÁL ÉS ELŐZMÉNYEI BÁN BÉLA MŰVÉSZETÉBEN
GÁLIG Zoltán Mégis, már mintegy három évtizede elkezdődött ennek rehabilitációja, annak érdekében, hogy, a „rosszemlékű" ötvenes években végzett tevékenységének megítélése ne ártson az életmű többi része elismerésének. Megvédték (GYÖRGY - PATAKI - VÁRKONYI 1988.) azt az embert, aki szocreált festett, úgy, hogy a szocreált változatlanul elítélték. Közben azonban erőre kapott a figurális művészet kutatása, és ebben a kontextusban is figyelem irányulhatott a „szocreálra". A művészet alatt ma már nem ugyanazt értjük, mint akkoriban - a művészet tagadása is a lehetőségek között szerepel. így még elvileg olyan alternatíva is fennáll, hogy a szocreált, mint ilyet közelítsük meg, ugyanakkor jól tudjuk, hogy nem „antiművészeti" gesztus volt az előzmények kitörlése. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy teljes mértékben művészeten kívüli szempontok és a laikus megközelítés vezetett ide, hanem az is, hogy a festők és a szakemberek jelentős része avantgárdellenes volt. Egyben ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy a szétszórt individuumokat képviselő művészet helyett a figurativitás jegyében egységes esztétikai mérce keletkezzen. Tévedés lenne, ha nem tekintenénk elemzésre érdemesnek a szocreált, és nem találnánk benne figyelemre méltó jelenségeket. Különösen érvényes ez akkor, ha néhány jellemző darab jut egy intézmény gyűjteményébe. A tárgyilagos értékeléshez nem indokolatlan egy olyan szemléletet képviselni, amely szerint minden irányzatnak és kifejezésmódnak megvan a maga létjogosultsága, csupán más a kódrendszere, és egyiken nem lehet számon kérni a másikét. Ráadásul a szocreál kódrendszere több elemzési lehetőséget kínál, mint az elvont irányzatoké, vagyis többet lehet róla írni. A történelem negatív korszakairól, személyiségeiről több szó esik, mint arról, amit a normalitás világába tartozónak gondolunk. A szocreált a művészettörténeten kívül forrásanyagnak használhatja a szociológia, a kultúrtörténet, a politikatörténet, és bír bizonyos popularitással is, amely azért nem lehetett töretlen, mert hosszú időre elzárták a közönség elől. Az 1953 utáni művészettörténet ellentmondásosan értelmezte ezt az időszakot, és még jelenleg sincs „konszenzus" (PRAKFALVI - Szűcs 2010.10). E téren különbséget kell tennünk az egyes szakemberek kutatásainak témasorozata, illetve az összefoglaló jellegű konferenciák, vagy kötetek között - az előbbinél semmi nem kötelez egy adott korszakkal való foglalkozásra, az utóbbiak esetében valamit jelezni kell az időszakkal kapcsolatban! A szerepeltetése kezdete óta a rövid és sommás elítélést a bővebb tárgyalás és az irónia attitűdje váltotta fel. 4 Ez csapdahelyzet a történetírás számára, amelyet amúgy is gyakran ér az a vád, hogy valójában irodalmi műfaj. Ebben a tekintetben megerősítő érv lehet, ha az irónia alkalmazását fedezik fel. Ha magukat a művészeket nézzük, komoly lehet a hangvétel. Míg egyeseknél „problémátlan" a kor szemléletének közvetítése, másoknál egy megszenvedett folyamat, önmagára kényszeritett béklyó, amellyel azonosulni próbált. Bán Béla „Kónyi elvtárs" c. képe tökéletesen belesimul abba a vizuális összképbe, amely az ötvenes évek elvárásainak megfelelt, miután a követendő minta az 1949 októberében, a Műcsarnokban megrendezett szovjet festészeti kiállítás volt. Valójában ez a munka egy olyan folyamat lezárása, amelynek során a művész igyekezett még valamiféle kapcsolatot teremteni korábbi stílusa és az új elvárások között. Ha életpálya-szakaszként vizsgáljuk, kitűnik, hogy első felében a monumentális megfogalmazás és a kompozíciós követelményeknek való megfelelés a kitűzött feladat, míg a másodikban az izmusoktól való megszabadulásra irányult a figyelme. Azon túl, hogy a reneszánsz kompozíciós megoldásait tanulmányozta, eljutott a plein air jelentőségének felismeréséhez. Közben a vele egyidős Domanovszky Endre elvégezte azt, amivel Bán Béla hiába küszködött: amíg Bán egy, a 19. századi orosz festészetet felidéző realizmusig jutott el, addig Domanovszky, Bán korábbi hasonló elvei alapján, de kötetlenebb festésmóddal megteremtette azt a monumentális stílust, amely egy viszonylag modernebb nyelvezet lehetőségét is hordozta. 5 Ezt a stílust a művészettörténet már nem vetette ki magából, fenntartásokat hangoztatva, de tényezőként számolva vele, „ritmikusan-geometrikusan tagoló szerkesztésmóddal kiegészített posztimpresszionizmus"-ként jellemezte (ANDRÁSI - PATAKI - Szűcs 1999. 144). 4 Erre a stílusra jellemző (RIEDER 2008.). 5 A címében is a „Közösségi művészet felé" c. kiállítás szellemiségét idéző tanulmányban a szerző behatóan elemzi Domanovszky Endre művészetét. Az üzenet az, hogy egy idegen, ránk kényszerített stílus helyett ugyanazt a tartalmat „nemzeti módon" is lehet képviselni: „Domanovszky keresi azt a sajátságos magyar levegőt is, amely Munkácsy és Tornyai művészetét is jellemzi." (NÉMETH 1955. 160) 404
