Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36. – (2013) (Szombathely, 2013)

NÉPRAJZ - NAGY Zoltán: TÖRTÉNETI FORRÁSOK FELTÁRÁSÁNAK TANULSÁGAI: BORTÁROLÓ HORDÓK ÉS GABONATÁROLÓ ESZKÖZÖK, DONGÁS EDÉNYEK A SZENTGOTTHÁRDI APÁTSÁG FALVAIBAN A HAGYATÉKI LELTÁRAK TÜKRÉBEN (1786-1846) 1. RÉSZ

sava Ria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013) 279-319 Történeti források feltárásának tanulságai: bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786-1846) 1. rész rázattal kiegészítve ugyanúgy felvették a listára. Ki lehetet az, aki Szakonyfalván a becsléseket végezte 1822-ben [1822.5 2], ha ott „sertvéles istállókat" látott? Pedig Tótfalván ugyanezt leírta 1823-ban [1823.62] és 1830ban Csörötneken [1830. 128] is. Gyarmaton [1828. 138] meg „elültettek" 5 mérő rozsot. 25 ft értékben. Vagy ki láthatott errefelé Börgölinben [1841.49] „Pajtacsűr"-\. kamarával? Szakonyfaluban [1788. 50] „Paita rostát és Paita lapátot"? Magyarlakon pedig 7 ft-ot ért egy „takács szék". Szép új elnevezések körülírással is születtek. Kondorfán [1826. 150] 2 ft 30 xr-ra becsültek meg egy „falon járó faórá"-1, Kethelyen [1840. 91] 7 ftot ért egy „sublat almárium", 1834-ben Kethelyen [1834. 90] „zsombor véka"-k kerültek becsű alá, 1844ben Gyarmaton [1844. 145] pedig egy „véka kópic"-ot becsültek meg 30 xr-ra. Kisfaludon [1840. 99] 2 sertvéles és egy kis „hidól" került 16 ft-ba. Kondorfán [1834. 152] „tálas pocza" 24 xr-t ért, Csörötneken 1833-ban [1833. 128] „Szövőfajszot" láttak a házban. Az uradalom területén Magyarlakon [1828. 120] Talapatakán [1837. 106], Kethelyen [1840.91] „zsellérjobbágyok" szolgáltak. Tolmács szerep A nótáriusok a „Vendvidéken" egyben a „tolmács" szerepét is betöltötték, hiszen a népnyelvi kifejezéseket a hites jegyzőkönyvek híven tükrözik, bár esetünkben a szlovén nyelven ismert tárgymegnevezéseknek csupán a közeli falvak magyar megfelelőivel találkozhatunk. A tárgyi néprajz művelői számára megtévesztő lehet a nagy kapa, porkáló kapa, szőlő kapa gyakran szereplő neve a gazdásági becsükben, mert a hazai szlovénok mátka, mála mátka, krámpec, strgáca (kapa, kiskapa, kertikapa, gyomlálóvas) elnevezésű kapái közül némelyik egyáltalán nem hasonlít a magyar nyelven közölt típusokhoz (M. KOZÁR. 1996. 86. ábrákkal). Szlovén falvak gazdasági becsűikor összeírt írtókapa itteni neve „krcafka", az ágvágó késé „snickar" (M. KOZÁR 1996.163. ábrákkal), az arató sarlóé „kosica" (M. KOZÁR 1996. 149. ábrával), a kasza „kása" (M. KOZÁR 1996. 57. ábrával), a kévekötő boté pedig „kim" (M. KOZÁR 1996. 54. ábrával), - hogy csak néhányat említsünk az inventált tárgyak közül. Az összeírok valójában a közeli magyar vidék szókincsét, saját szóalkotásaikat, körülírásaikat, esetleg a tájnyelvi alak helyett köznyelvi alakokat használtak a szlovén ingatlanok, állatok, termények, ingóságok megnevezésére, így valójában elfedték a valóságos szlovén tárgyak nevét. Idegen szavak A ma is ismert marhaitató „p/f//", dongás edényt takar. Ausztriai német eredetű szó (buttel). Egy 1840-es adat szerint ,,/ó p/f//'" [Gyarmat, 1840.144], itató edény. Eredetileg 1/4 vékás, 3 abroncsos merő edény, keményfából nyéldongával. Az istálló eszköze, zabosnak, darásnak használták, de sokszor jó volt a borjú itatására is (MTSZ). Egy alkalommal Csörötneken említik a szintén német eredetű „Ferslag"-o\ [1842. 134] ami lisztes ládát jelent. Zsidán öt „czekléderes" zsákot becsülnek meg 1 ft 15 xr-ra öt db 40 xr-t érő „paraszt zsák" mellett. 1786-ból Istvánfalvárói ismertük meg [1787.148] a „schetzka metszőládá"-t, ami 1 ft-ot ért, ami vélhetően a szecskavágó neve, de ide sorolható a „Kásté"-kamra, „kosünta"- kópic, a „gerencsér sajba" - fazekas korong, valamint a „fájsz"- szövőszék, a Mászli - Mérce , de a „lentisztító vas - skét" [Istvánfalva 1822. 23], vagyis „lenderzáló" is, [Gyarmat 1838. 143], aminek ekkor 1 ft az ára. Forrásaink górcső alatt. Igaz-e, vagy hamis? A hagyatéki és gazdasági becsük egységes szerkezetüknél fogva az uradalom közigazgatásában megszokott rendet követik. Nagyjából azonos bevezető formulával kezdődnek. Ezektől a begyakorolt sémáktól nemigen térnek el. Az élő vagy az elhunyt vagyona felett rendelkező lakhelye, a jegyzőkönyv felvételének ideje minden esetben szerepel, de társadalmi státusának megjelölése csak szórványosan fordul elő. A kézműves személye akkor azonosítható csupán, ha mestersége szerszámait, műhelyét, esetleg egyéb eszközeit is megbecsülik. Az uradalmi fennhatóság tudatában egységesen társadalmi besorolásuk szerint földművesként kezelik őket, nem veszik figyelembe iparűző tevékenységüket még akkor sem, ha esetleg valamely tekintélyes városi céhnek bejáró mesterei. Kossics József megjegyzése helytálló, mikor arról ír (Kossics 1828. 39), hogy „egyszersmind robotos jobbágyok lévén, folyvást vesztég ülő mesteremberek, hanem csak annyira, hogy a magok és a házbéliek szükségére tudjanak valamit össze fércelni." A 160 gazdaságot üzemeltető szlovén (43%), magyar (57%) „zsellér-jobbágy" családfő közül a hagyatéki és gazdasági becsükben általunk ismeretlen ok miatt ritkán adják meg az inventált társadalmi státusát, így sok esetben nem tudjuk megítélni, hogy „egész, heles" „fél heles", vagy „fertály heles", „3/8-as telkes, 2/4 telkes" gazda 301