Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36. – (2013) (Szombathely, 2013)

NÉPRAJZ - NAGY Zoltán: TÖRTÉNETI FORRÁSOK FELTÁRÁSÁNAK TANULSÁGAI: BORTÁROLÓ HORDÓK ÉS GABONATÁROLÓ ESZKÖZÖK, DONGÁS EDÉNYEK A SZENTGOTTHÁRDI APÁTSÁG FALVAIBAN A HAGYATÉKI LELTÁRAK TÜKRÉBEN (1786-1846) 1. RÉSZ

savaRia a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013) 279-319 Történeti források feltárásának tanulságai: bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786-1846) 1. rész és a hatósági ár szinte összehasonlíthatatlanná válik, mivel a megyei árszabások elsősorban a 18. századra, míg a hagyatéki leltárak zöme a 19. századra vonatkozik. Amikor 1818-ban véget ér a 18. század közepétől rendszeressé váló megyei központi árszabás, akkor kezdődik a tömeges gazdasági- és vagyonleltár írásba foglalása az uradalmi joghatóság irányításával. Az MTA Néprajzi Kutatócsoportja országos áttekintéssel, tematikus rendbe szerkesztve, sorozatban adta ki a 17- 19. századi áriimitációkat, így a kádárok késztermékeinek széleskörű tanulmányozása is lehetővé vált (H. CSUKÁS 2001), egyben a limitált termékcsoportok kimutatása a mezővárosi és falusi gazdaságokban és háztartásokban új szempontú kutatásokat követelt (NAGY 2004, SZULOVSZUKY 2006). A vasi megyeszékhely levéltáraiban pintér, kádár mesterségre vonatkozó limitációból hat darabot ismerünk. 1723-ban, 1725-ben, 1744-ben csak a hordókészítés árait veszik számba, és ez így van majdnem minden más dunántúli árszabás esetén, amely alól kivétel Tolna, Zala, Veszprém vármegye, mivel itt már 1724-ben, 1744-ben, 1755-ben a teljes termékszerkezet megismerhető. Az általuk megismert mintegy 30 dongás edényféleséget kereshetjük a Vas megyei falvak és mezővárosok hagyatéki leltáraiban. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági- és hagyatéki leltárak, becsük készítői ezeket az 1792-ben, 1812-ben egységesített árakat ismerik, mert feltűnően összehangoltak az „új hordók", más új dongás edények esetén a limitált és becsült árak, ha figyelembe vesszük az e korban megbecsült „házi mobiliá"-kat. Tehát a hites személyek, uradalmi fiskálisok előtt közismert a központosított piaci ár. A megjelenő rendeletek szókészlete az edények megnevezéseiben Dunántúlt tekintve nem sok különbözőséget mutat, így joggal feltételezzük, hogy a helyi névadási szokások megegyeznek az egyes gazdaságokban megbecsült edények neveivel. Azonban vannak kivételek. A limitációk adatai alapján kijelenthető, hogy a „dézsa" 1786-1848 között csak Moson, Esztergom és Fejér megyékben ismeretes neve a víztartó, vízhordó edénynek, helyette Vas megyében - néhány 19. századi Szentgotthárd környéki gazdasági, hagyatéki beesőben megjelenő vajkészítő dongás edény megnevezésétől eltekintve - kizárólag a „sajtár" használatos. Ebből arra következtethetünk, hogy a szórványosan megjelenő dézsa edénynév a messzebbről idetelepült írástudó nyelvi hozadéka lehet, hiszen az általa leírtak nem tükrözik a fennhatósága alá tartozó területen élők tájnyelvének alaposabb ismeretét. Hasonló a helyzet a kutatási területünkön megismert becsükben egyszeri alkalommal feltűnő „csűr" megnevezéssel is, mivel a Dunántúl szerte honos pajtát kiváltó szó itt teljesen ismeretlen. Az eddig felhalmozott tapasztalatokat használtam fel Körmend mezőváros kézműves társadalmának mikrokutatása során (NAGY 1995, 2004), valamint a keszthelyi Festetics uradalom gazdaságainak háztartási dongás faedényeinek számbavételekor (NAGY 2002, 2009). E tanulmány megírása kezdetén eredeti célom az volt, hogy a keszthelyi uradalom 1735-1813. évekből származó dunántúli limitációkkal összevetett kézműves termékeit, a létező dongás faedénytípusokat rendszerezzem,

6 de úgy gondoltam, hogy a levéltári adatok kiértékeléséhez szükséges egy ehhez hasonló időszakból származó kontroll csoport is. Ezért hozzáláttam az általam csaknem elfeledett szentgotthárdi apátsági uradalom falvai hagyatéki leltárainak feltárásához, figyelembe véve M. Kozár Mária e témakörrel kapcsolatos, a Savaria Évkönyvben megjelent tíz letárt bemutató dolgozatát is (M. KOZÁR 2001). A szerző a források betűhív közlésén túl Kossics József korabeli leírását felhasználva (Kossics 1828), tematikus rendben - lakó- és gazdasági épületek, házak berendezése, textil, állatok, termények, mezőgazdasági szerszámok, tárolóedények, kézművesek, egyéb tevékenységek, - tartalmilag összefoglalta a benne foglalt adatokat. Bevezetőjében megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy „a házak berendezésének leírása, összeírása nem teljes. Hiányoznak az inventáriumokból az evőeszközök és a konyhai edények." Mivel e munkában a dongás faedény tárolóedényekről csupán néhány összegző sor kapott helyet, úgy döntöttem, hogy megfordítom a sort, a szentgotthárdi uradalom falvainak keszthelyivel megegyező korú inventáriumait dolgozom fel elsősorban a bennük található - bor és terménytároló hordókra -, valamint egyéb dongás tárolóedényekre koncentrálva. A már korábban megjelent keszthelyi leltárak forráskiadványa viszont arra kínált lehetőséget, hogy cédula anyagomat is felhasználva e dolgozathoz szükséges analógiákat azokból meríthessem. 6 Ezt a cédulézó munkát el is végeztük minden dongás faedény típusára, így most a szentgotthárdi uradalom falvaiban található típusedények bemutatásánál és elemzésénél alkalmazhatjuk haszonnal. Az általam kijegyzett 200 keszthelyi és Keszthely környéki falvak hagyatéki leltárainak forráselemeit az egyszerűség kedvéért Benda Gyula által szerkesztett és elemző tanulmánnyal ellátott forráskiadványra (BENDA 1988, 1995, 2005) hivatkozva használom fel. 281