Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34./1 – (2011) (Szombathely, 2011)
RÉGÉSZET - Károlyi Mária: A Sé - Malomi-dűlő neolitikus település festett kerámiájának díszítési rendszerei
sava ßia a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34/1 (2011) 123-172 A Sé - malomi-dűlői neolitikus település festett kerámiájának díszítési rendszerei Ezzel a jelenséggel egyébként az idolok esetében is találkoztunk, például az egyik idol derékban kettétört testét, illetve a törési felületet kenték be sárga festékkel, igazolva azt a feltevésünket, hogy az idolok törött állapotban is szerepet játszottak a település életében, illetve hogy törésük szándékos akció, valamilyen kultikus célú eljárás eredménye volt (KÁROLYI 1987. 108-109). A festett minták kivitelezése a kerámiákon feltűnően finom, nagyon gyakorlott, biztos kezek munkájára vall. Megemlítem, hogy a Savaria Múzeum állandó kiállítására (1982) a séi leletekről másolatokat készíttettünk keramikussal, aki nem tudta azonos finomsággal újraalkotni az eredeti töredékek alapján az egykori spiráldíszekből komponált mintázatot. A legnehezebb feladat a nagyméretű spirálkorongok sűrű, vékony vonalainak felfestése lehetett, ezt a díszítést ilyen tökéletes formában nem találjuk meg a rokon lengyeli csoportokban. A minták felvitelét a felületre nem segítette előzetes bekarcolás. Közelebbről szemügyre véve például az egyenes vonalú minták széleit, arra kell gondolnunk, hogy valamilyen segédeszközt használniuk kellett a festőknek a motívumok kivitelezésénél. Egy jellegzetes díszítési mód: a tálak belsején és külsején vagy magasnyakú, vázaalakú edények nyakán a párhuzamos vízszintes vonalak, sőt vonalkötegek körbehúzása olyan tökéletes, hiba nélküli, hogy feltételeznünk kell az edények korongon forgatását és a festőeszköz rögzítését a kivitelezésnél. A fazekaskorong ismeretét és használatát valószínűleg szintén feltételezhetjük, ugyanis néhány festett töredék belsején jellegzetes korongolási nyomokat észleltünk. A motívumok, illetve festett felületek szélén nagyon gyakran alkalmaztak keskeny, eltérő színnel felfestett kísérő csíkot vagy dupla csíkozást, vörös szín mellett sárgát, ritkábban fehéret; a kísérő csíkok szinte kiemelik a festett felületet a síkból, plasztikusabbá téve a díszítést. Néhány általános vonást foglalunk össze a kerámiák díszítési sajátosságairól Sében és a környező neolitikus kultúrákban. Egyöntetű vonásként jelentkezik például a tálak festésénél az a gyakorlat, hogy a tálak belseje és külseje eltérő rendszerű és mintakincsű díszítést kap. Ez azonban olyan általános szokás, amely a legkorábbi kerámiakészítéstől él és több területen is (DOMANOVSZKY 1981. 46. ábra 1-4, 39-42. színes ábrák). Általában a tálak „S" vonalban hajló vagy kettős kónikus falán peremtől az aljig sem egyöntetű a díszítési rendszer, hanem kettéválasztják a díszítendő felületet, és két zónát alakítanak ki: a peremtől a tál falán, illetve az alsó részén a talpig (például 6. tábla 6-7, 8. tábla 6). E vízszintes osztáson kívül a tál belsején elsősorban, de gyakran a külsőn is négyes függőleges osztással tagolják a kör alakú, díszítendő felületetet, általában kisebb méretű mintákból álló mintamezőket osztván meg széles, függőleges, többnyire egyszínű oszlopokkal (13. tábla 1, 32. tábla 2-3). A tömör, széles, vörös mezők súlyos felületükkel esztétikus kontrasztját képezik a változatos, sűrű mintamezőknek, amelyeket egyúttal ki is emelnek. A négyes osztásnak egyéb megjelenési formájával is találkoztunk. Előfordult, hogy nem széles, vörös sávok képviselték az osztó felületeket, hanem magukat a díszítési mintákat (például: ferde színes vonalkötegek) helyezték el négyes csoportban (14. tábla 1) a tál belső vagy külső felületén. E díszítési szokás - mintegy közhelyként ismételve - fellelhető nemcsak a séi leletanyagban, hanem a Luzianky csoport kerámiájában (NOVOTNY 1962. 15. ábra 1-2) és a korai lengyeli aszódi leletanyagban is (KALICZ 1985. 46/8 és 47/2 képek). Teljesen azonos formában él tovább párhuzamosan és később is a Dél-Dunántúl festett kerámiájában is (DOMBAY 1960. Taf. CV3 és Taf. CXI). A csuprok és csészék díszítésénél Sében általános kivétel nélküli - gyakorlat, hogy az edények nyaki részét külön hangsúlyozzák a festéssel, míg a has függőleges irányban is eltérő mintázatot kap (6. tábla 2-3, 10. tábla 3, 5). Teljesen változatlan ez a szokás az aszódi festett csészéknél (KALICZ 1985. 31. kép/8a, 47. kép/2, 6, 7), de Zengővárkony csészéinél is (DOMBAY 1960. Taf. CIV/1, CVI/1, CIX/2). Nemcsak csészéknél, hanem a csuproknál, vállas edényeknél és egyéb kerámiatípusoknál is ugyanez az általános díszítési gyakorlat az alsó-ausztriai lengyeli leletanyagnál (RUTTKAY 1983-1984. Taf 2/1,3 és 3/1-2) és a morva festett kerámia fazekasságában is (KAZDOVÁ 1984. Tab. 20/4, 7 és 79/1 stb.). Sé nagyobb méretű, festett edényeit a festési felületek elosztása szempontjából olykor három vízszintes mezőre is tagolják, így a vállas edényeknél például a nyaki rész, a vállrész és a has alsó fele más-más mintamezőket visel (9. tábla 1, 5, 19. tábla 1, 31. tábla 4). Erre is találunk párhuzamot Aszód festett keramikájában (KALICZ 1985. 46. kép/7). A magyar népi kerámiák festett díszítésének aszimmetrikus tulajdonságát, függőleges és vízszintes tengelyek körüli tagoltságát és sávokra osztott jellegzetességét Lükő Gábor a magyar nép keleti jellegű tér- és időszemléletével magyarázza (LÜKŐ 1942. 170-172, 188-189). Ősi jellege igazolásául megemlíti, hogy a kerámiák 131
