Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 31/1. (2007) (Szombathely, 2008)

Régészet - SZILASI Attila Botond: Romanizált kelta telep Vas megyében

gyös keleti partján, pedig a LT D3 korszaktól, egészen az i. sz. III. századig virágzik a falu élete. Leletanyagát tekintve, a hagyományos vidéki vicusok történetét mutatja. Kézművességgel és mezőgazdasággal foglalkozó falusias település. Az, hogy az i. e. I. század közepén miért szünetel a falu élete, talán betudható a Boirebistas dák király által kivívott sikereknek és a forrásokban - enyhén túlzó déserta Boiorum-nak nevezett pusztává tett boi területek meglétének is. A LT D3 korszakban feléledő késő kelta valamint kora római kerámiák együttes jelenléte az átmeneti időszak legszebb példáját mutatják. Emellett a kézzel formázott ún. bennszülött kerámiák a legfontosabb darabok. Ezek egyedi soványítása és technikai kialakítása igencsak lokálisnak tekinthető, mint ahogy arra már Horváth Friderika is felhívta a figyelmet (HORVÁTH 2006: 42) - természetesen különböző területi átfedések lehetnek. A szakályi és albertfalvai telepekkel ellentétben itt nem a kagyló és a mészkő a fő soványítóanyag, hanem a kvarcitos szerves anyag, mely kiégetés után ugyanúgy lyukacsos kerámiát hoz létre. Ennek gyártása a telep életében az I. század közepétől a III. századig kimutatható. A II—III. századi római anyagban a korongolt gömbös testű edényformákon is ugyanez a kavicsos lyukacsos soványítás fordul elő. E nagyfokú kulturális tradíció csak azonos, töretlenül egy helyben élő csoportok között alakulhatott ki. Ez azt jelenti, hogy a sárvári telep lakosai a késő kelta kortól a III. századig ugyanazzal a technológiai kultúraátadással (tradíciókkal) rendelkeztek, és ettől a hagyománytól nem tértek el - ti. soványítási technika. Természetesen ez nem fedi le teljesen a tényleges etnikai képet, csak azt bizonyítja, hogy a lokális erők tovább élnek a római fennhatóság alatt is. Kelta túlélés (?) A késővaskor kutatásának egyik nagy kérdése, hogy mi történt a keltákkal a római hódítás után. Azt eddig is feltételeztük, hogy az alaplakosság egy része helyben maradt és betagozódott az új provinciális keretek közé. Azonban, hogy ez milyen formában, mértékben és kulturális jellegét tekintve milyen határok között történt meg, már vita kérdése - nemcsak társadalmi, hanem földrajzi értelemben is. Az biztos, hogy a régió nagyobb sánccal körbevett magaslati telepein a kontinuitás megszakadt az i. sz. I. század közepén. A velemi Szent-Videt i. sz. 45 körül (nem sokkal Savaria megalapítása után), Ostffyasszonyfa-Földvármajor sáncait a 30-as évek végén vagy a 40-es évek elején

5 rombolták le (GABLER 1996: 241; PETRES 1990: 14). 5 Károlyi Mária 1985-ben megjelent cikkében ezt az eseményt csak a 10-es évek végére teszi, ami nagyon korai dátumnak tűnik, valószínűbb az i. sz. I. század közepe, amikor a XV. Apollinaris legio Savariaból Carnuntumba menetelt (KÁROLYI 1985: 417).