Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 30. (2006) (Szombathely, 2007)

Néprajz - Illés Péter: A tárgyak útja a magángyűjteménytől a múzeumi gyűjteményig – egy regionális esettanulmány

Illés Péter: A tárgyak útja a magángyűjteménytől a múzeumi gyűjteményig - egy regionális esettanulmány avatásuk aktusában felértékelődtek, egyúttal ebben a minőségükben kultusz tárgyakká is válnak. A politikus lánya, Gonda Andrea mint egyszemélyű ajándékozó magával a múzeumi ritualizációval, a múlt-tisztelő attitűd érvényre juttatásával tudatosan és direkt módon ezt a célt szolgálta. Saját megfogalmazása szerint szerette volna apja „szellemét erősíteni", mindeközben ezzel párhuzamosan a teljes tárgyanyagból történt önkényes szelekció elvében „az áhitat mellett a használati érték is fontos" maradt számára. A tárgyi hagyaték intézmények szerinti felosztása már csak azért is érdekes, mert első ránézésre a tárgyaknak a lakótérben érvényes eredeti, mondhatni „autentikus" kontextusát szinte teljességgel figyelmen kívül hagyta. Azonban valamiféleképpen, látens módon mégis összefüggésben volt vele, ami inkább a gyűjtés, vagyis inkább a felhalmozás mögötti elvből és gyakorlatból fakadt. Az anyag megismeréséhez, bármiféle értelmezéséhez szükséges visszaemlékezések szerint a Szombathelyen, a Jókai utca 30. szám alatti, mintegy 100 négyzetméteres ház az életút utolsó időszakában már rendelkezett egyfajta évtizedek alatt kiérlelt, sajátos belső tagolódással a tárgyak elrendezésében. Az otthonban kifejeződést nyert rejtett értékrend nagyjából kijelölte a lakásba mint tárgyegyüttesbe bekerülő új tárgyak lehetséges helyét is. Ez esetben a tárgyak helye, „az elvarázsolt, örökzölddel befuttatott kertes ház" (GESZLER 2001: 222) szinte egy „miniatűr múzeum" volt, legalábbis abban az értelemben, hogy két ember életre szóló gyűjteményeként is elgondolható - pontosabban a tulajdonosok maguk is ennek tekintették. Utólag megragadható módon, ebben a lakókörnyezetben, a tárgyegyüttesek térbeli-értékbeli tagolódásukban a különféle helyiségek és azok funkciói, vagyis a használat ember számára való tartalma (vö. KAPITÁNY és KAPITÁNY 2005: 8) szerint különültek el. Konkrétan a ház vendégei és a privát szféra kapcsolatára fókuszálva egy olyan „útvonal" válik így megragadhatóvá, mely azon túl, hogy a házaspár mindennapjainak ritmusa szerint formálódó egykori térhasználatot némileg tükrözi, egyben az egykor eredeti környezetükben elhelyezett tárgyak rendjére is utal. A részleges nyilvánosság azért lehet számunkra fontos, mivel akárhogyan is, de a házon belüli mozgáson keresztül előtűnik a tárgyak rendszerében egyfajta olyan szubjektív hierarchia is, ami egyszerre árulkodik a tulajdonosról és vele összefüggésben a dolgairól. Ez a kettő ugyanis egymástól nem választható el. A visszaemlékezések során megfogalmazódott interpretációkból jól kivehetően a vendégek fogadásának általános helye a tornácról nyíló „előszoba-hali" volt. Jellemzően ebben a helyiségben domináltak a különböző, összeválogatott, leginkább a népművészet fogalma alatt csoportosítható tárgyak (10. ábra). Persze finom „átszüremkedések" is felfedezhetők voltak a teljes lakótér különféle helyei között, mint a konyhában lévő népi/népies kerámiák (1. ábra), vagy a könyvtárszobában a könyvespolcok tetején lévő cserépkorsók esetében (2. ábra). Hasonlóan a nappaliban volt a helye egy fehér porcelán kulacsnak is, rajta cirill betűkkel „Razgrad - Szombathely 25 éves jubileum" felirattal, mely utóbbi Bulgáriából származó emlék történetesen szintén a Néprajzi Osztály gyűjteményébe került (3. ábra). 364