Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 29. (2005) (Szombathely, 2006)

Régészet - Ilon Gábor–Juhász Imola–Sümegi Pál–Jakab Gusztáv–Szegvári Gabriella–Sümeginé Törőcsik Tünde: A Marcal-völgy története az őskortól a középkorig egy környezet – régészeti vizsgálat tükrében – Mezőlak–Szélmező tőzegláp geoarcheológiai vizsgálatának eredményei

Ilon G.-Juhász I.-Sümegi P.-Jakab G.-Szegvári G.-Sümeginé T. T.: Mezőlak-Szélmező tőzegláp geoarcheológiai vizsgálatának eredményei elterjedésüket elősegíti az ember által okozott erdőirtás is (BEHRE 1981). Ezzel együtt megnő az eddig csak nyomokban előforduló keresztesvirágzatúak (Apiaceae) és a pillangósok (Fabaceae) aránya, bár ennek antropogén-hatást jelző szerepe nem egyértelmű ebben az esetben, mivel a termesztett fajokat (borsó, lencse, bab) nehéz elkülöníteni a természetesen előfordulóktól. Az egykori meder környéki nedvesebb környezetben megjelennek az ajakosak (Lamiaceae) fajai is (többnyire Mentha). A palkafélék (Cyperaceae) mennyisége először lecsökken, ugyanitt megjelenik a békabuzogány {Sparganium), а süllőhínár (Myriophyllum) és a békalencse (Lemná), friss vízelöntést jelezve. 4585 cal BC-től a Krisztus előtti 3. század kezdetéig egyetlen pollenzóna kialakulását jelezték a statisztikai elemzések (M-9 pollenzóna). Ennek okát abban látjuk, hogy a neolitikum végétől, a kora rézkori Lengyel III kultúra kifejlődésétől kezdődően egészen a késő vaskori keltákig hasonló intenzitású emberi hatások fejlődtek ki a területen, annak ellenére, hogy különböző közösségek és kultúrák telepedtek meg a területen. A pollenadatok nyomán ezt a jelentős, több régészeti kort és kultúrát átfogó zónát kisebb alzónákra bontottuk. A fák visszaszorulása, a lágyszárúak, köztük is elsősorban a perjék (Pod) dominancianövekedése a következő alzónában (196-148 cm: mintegy 4300-3600 cal ВС év között, a korai és középső rézkorban) érte el a maximumát. Nagyon érdekes és feltűnő, hogy miközben a fák pollenaránya általában csökken ebben a szintben, a tölgy pollenszemcséinek dominanciája mégis igen jelentős marad, sőt megjelennek a bükk (Fagus) és a gyertyán (Carpinus) virágporszemcséi is. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy az egyre kiterjedtebb és erőteljesebb emberi hatás nem közvetlenül a szélmezői medret kísérő keményfás ligeterdőben jelentkezhetett, hanem a fúráspont szempontjából háttérnek számító területeken. A fűfélék, lágyszárúak ilyen arányú előretörését a folyamatosan használt utakkal, a településhálózat kialakításával, az állattenyésztés kiterjedésével, a település és lakosságszám növekedésével hozhatjuk összefüggésbe (WILLIS et al. 1998; SÜMEGI 1998; BEHRE 1988), ahogy ezt a terület korabeli régészeti adatai (2. lista, 14. ábra), így a Balaton-Lasinja kultúra térhódítása igazolják. A következő pollenzónában (146-112 cm: 3600 és 1800 cal ВС év között) ismét növekedett a fás szárú pollenek (AP) aránya, viszont jól látható, hogy ez a növekmény a fenyőfélék (pl.: lucfenyő - Picea) távoli behordású pollenarányának növekedéséből származott elsősorban. A tölgy dominanciájának csökkenésével párhuzamosan a fenyők, az éger (Alnus), a gyertyán (Carpinus), a bükk (Fagus) aránya is csökken; mindez valószínűleg annak az égetésnek köszönhető, amelynek eredményeképpen 144 cm-nél egy komoly pernyemaximum jelentkezik. Ezt jelzi egy kisebb csúcs a nyír (Betűid) pollengörbéjében: ez a csoport a pionír taxonokból áll, amely a növényégetést, erdőirtást követően nagyon gyorsan felújul, de hamar el is tűnik a többi lombos fa megjelenésével. Ezt a pernyemaximumot a Pécel-badeni kultúra erőteljes térhódításával szinkronizálhatj uk. 172