Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 28. (2004) (Szombathely, 2004)

Régészet - Gál Krisztián–Molnár Attila: „Sé-Doberdó. Az 1998-as és 2001-es ásatások vaskori leletenyaga”

GÁL К. és MOLNÁR A.: "Sé-Doberdó. Az 1998-as és 200l-es ásatások vaskori leletanyaga" a séi telepen egy római objektum egyetlen vaskori darabjaként került elő (10. tábla 1.). Ezeknek az edényeknek a válla is díszített, a séi példány nagyon finoman „árkolt" -jó párhuzama a pilismaród telepről ismert (WOLLÁK 1979: 8. kép 1.). Hasonló edények a korai kelta leletek között is igen gyakoriak. Másodlagos helyzetben, kevert kelta-későhallstatt anyagot tartalmazó gödörben került elő egy ún. bunkósfejü tű (közölve: ILON et al. 2001: 2. tábla 1.). A Seben feltárt anyag nem tartalmaz На А—В korú anyagot, sőt, а На С periódus emlékanyaga is hiányzik, a tárgy azonban közeli urnamezős telepet enged sejtetni, melynek nyomai eddig nem kerültek elő. Az egyik legjelentősebb mennyiségű és minőségű kerámiaanyagot szolgáltató objektumunkból, a 77. számú méhkas alakú gödörből került elő az egyetlen, a hallstatt népesség hagyatékának tekinthető bronzékszer, egy bordázott kengyelű kisívfibula (8. tábla 2.). Fekete Mária (1985) összegyűjtötte a magyarországi kisívfibulákat és kitért déli eredetük kérdésére is. Kutatásai alapján a kisívfibulák a csónakfibulákból fejlődtek ki, részben Magyarország területén. Bár számos variánsa alakult ki, lényegi eltérések nincsenek köztük, datálásuk tipológiai alapon bizonytalan. A tűtartó vonalcsoportokkal való, cikkcakkmintás díszítése már a csónakfibuláknál megvan, és az ún. velemi típusú kisívfíbuláknál is általános marad. A VII. század második felében megjelenő, déli előképek alapján helyben is gyártani kezdett fibulatípusok a VI. században válnak általánossá a Dunántúlon, és az eddig ismertetett krautackeri leletek alapján a Ha D-periódus végéig, az V. század második feléig fennmaradnak. A séi kisívfibula a szórványnak tekinthető velemi párhuzamokon kívül a Sopron-Krautacker 168. gödrében - egyébként keleti típusú halántékkarika mellett - elkerült példányhoz áll legközelebb (JEREM et al. 1984: 11. kép 4). A környező térségek fibulatípusait áttekintve (a PBF-sorozatnak köszönhetően ma már elég nagy összehasonlító anyag áll rendelkezésünkre) a séihez hasonlójellegű kisívfibulákat dunántúli jellegzetességnek tarthatjuk és valószínűsíthetjük, hogy csak egy-két centrumban (Velemben, Keszthelyen, Sopronban) állították elő őket (FEKETE 1985: „g" és „h" típus). A 77. objektumból egy további bronztárgy is előkerült, egy négyzet átmetszetű, 7,5 cm hosszú „eszköz", amely a „fejrészen" két helyen kissé el van kalapálva (8. tábla 1.). A tárgy ép, tehát ilyen formában használták, általunk nem ismert célra. Funkciója nem megállapítható és analógiáját sem találtam a szakirodalomban. Nem fér hozzá kétség, hogy a séi telepanyag legkiemelkedőbb lelete a szkítákhoz köthető, szarvast ábrázoló agyagpecsétlő, amit a szakma már ismerhet Ilon Gábor (1999) anyagközléséből (9. tábla 1.). A szkíták egyik legjellemzőbb tárgytípusáról jelen pillanatban — főként funkcióját tekintve - a tekintélyes leletmennyiség ellenére sem. sok ismerettel rendelkezünk. A pecsétlőket a teljesség igényével összefoglalta Kisfaludi Júlia néhány éve megjelent tanulmányában (1997), ehhez hozzátenni sokat mi sem tudunk. A 92. objektum, egy nagy paticsfolt a VI. felületen — amelynek alsó, bolygatatlan rétege alatt, a 103. sz. kemencétől északra, a szelvényfal mentén a pintadera előkerült — az én értelmezésem szerint egy felszíni vagy alig földbe mélyített épület maradványa. Az omladék által fedett leletanyag a telep egyéb objektumaiból előkerültekkel mind formában, mind technikai kivitelében egyező hallstatt-házikerámia. A ma ismert pecsétlők (mintegy másfél száz darab) döntő többsége sírokból került elő, motívumkincsük általában (ismétlődő) geometrikus minta, csupán igen kis számban ismerünk állatalakos példányokat (Gyula, Kecel, Ipolypereszlény, Velem, Sé — KiSFALUDi 1997: 2. kép). Számos eltérésük ellenére a séi pintadera részleteiben leginkább még a velemi példányhoz köthető, a farok-kialakításban mindenképpen, de a velemi „szarvas" 3. „lába" és „agancsa" is hasonló formák sematizáltabb változatának tekinthető. Ugyanakkor az állatalakos pecsétlők közül kétség kívül a séi darab kapcsolódik legjobban a szkíta állatstílushoz, és számos irracionális eleme ellenére messze a legnaturalisztikusabb. A pecsétlők funkciója kérdéses, a kutatás régóta a test- ésA^agy textilpecsétlőként való használatot valószínűsíti. Kisfaludi Júlia a kísérőtárgyakat is figyelembe véve hasonlóképpen értékeli a pintaderákat, bár formacsoportok szerinti funkció-elkülönítési kísérlete nem túl meggyőző és az állatalakos példányokra ki sem tér (KiSFALUDi 1997: 78). Kronológiai szempontból VI. századi használatuk bizonyított, egyetlen V. századra keltezett temetőben való hiányuk (KEMENCZEI 2001: 35) nem jelenti azonban azt, hogy 182