Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 26. (2001) (Szombathely, 2002)

Söptei István. Sárvár-vidéke és a Kemenesalja a polgári forradalomban

S AVARIA 26 (2001) A júliusi sárvári ,,csata" kimenetele nem lehetett kétséges, a rosszul felfegyverzett, kiképzetlen, szervezetlen kemenesaljai népfelkelők kísérlete, minden jó szándék ellenére kudarcra ítéltetett. Sem Edvi Illés Pál, sem egyéb források nem beszélnek a sárváriak részvételéről. Nehezen eldönthető, hogy a krónikában említett az osztrákok által kivégzett sárvári asztalos tevékeny részese volt-e az eseményeknek, avagy mint pityókás pincéző, csak áldozata lett a császáriak elrettentést célzó ítéletének. Sárvár város vezetősége azonban nem úszta meg az eseményeket büntetlenül. Dorndorf őrnagy a Rába-híd megrongálását - tudjuk, hogy a híd padlóit Noszlopi László szedette fel - a sárváriak nyakába igyekezett varrni. Talán ezért, talán más megfontolásból a Kemenesalja megszállására induló parancsnok 4 városi tanácsost „kezesként" magával vitt.

121 6. ÚJRA FEKETE-SÁRGÁBAN a./ A Kemenesalja császári megszállása A sikertelen sárvári próbálkozást követően a sárvári kapitány a Kemenesalja megszállására indult. A Rábán-túli terület lakossága nem kis félelemmel tekintet az osztrákok újabb bejövetele elé: „Kivált mi, németnek útjában eső helységek lakosai, e fenyegető hírekre annyira megrémültünk, hogy önmagunknak tanácsot nem találtunk, és nem tudtuk, mihez kapjunk hamarjában: házainkat elhagyva, bujdosókká legyünk-e, vagy féltőbb javainkat, gyermekeinket és nő-feleinket takarítsuk-e el rejtekekre. Mert félnünk lehetett... Én részemről a nemzeti zászlót tornyunkból nemcsak behúzattam, sőt el is rejtettem; helyette a sárga-feketét kitüzettem haladék nélkül, - a helybeli hadnagy, D. J. ezeránt erősen rám parancsolván. Egyházfiat pedig a toronyba felküldtem, hogy vigyázza meg, a Sárvártól felénk útban feküvő helységek nem égnek-e. Mely eránt midőn megnyugtató tapasztalást tettünk, mit a Sárvár felől jövő és általunk megkérdezett utasok is megerősítettek, kissé bátrabbak lettünk. Mindazáltal egy s más holminkét elpakoltuk, - földbe ásva, helyre kiküldve, templomba, kriptába, archívumba, és más rejtélyes helyekre. Úgy nemkülönben házainkból nemzeti szalagot, forradalmi képeket szorgosan eltávolítottunk; kedves Kossuth-kalapomról pedig a széles szalagot letépdettem. Csekélységemnek éppen nagy okom vala most félni, nehogy elárultassam, miszerint a kathedráról több ízben is nemzeties hitszónoklatokat tartottam, és (ami több) a legközelebb múlt vasárnapon, - mikor már a császári katonák betörésének híre elfutott, - olvastam föl a magyar Honvédelmi Bizottmánynak a néphez intézett azon felhívását, melyben hangzottak ím ezen erős szók is: «Keljetek fel népek milliói!» Azért mind afféle hitszónoklatimat, mind az eddig vezetett naplókönyvemet, melyből e krónikák kivonattak, saját kezeimmel a földbe elástam, őket a gyaníthatott kutatás elől megmentendő, - de amely ezúttal velők még nem történt. így vártuk kínosan az estvét, így 1 PORKOLÁB 1927. 123., SZEIBERT 1984. 112/c. 118