Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 24/3. (1997) (Szombathely, 1997)

Szathmári Ildikó: Adatok a kora bronzkori makói kultúra kérdéséhez

SZATHMÁRI ILDIKÓ: ADATOK A KORA BRONZKORI MAKÓI KULTÚRA KÉRDÉSÉHEZ A feltehetően eredetileg még több objektumból álló makói telepen a gödrök egymástól 8-15 méter távolság­ra helyezkedtek el. A gödrök formája teljesen átlagos volt, kerek vagy elliptikus, hengeres vagy enyhén szű­külő falú, egyenes aljú. A sarkadi makó telep szerkeze­tére vonatkozóan általános szabályszerűséget nem le­hetett megfigyelni. A makói telepekkel kapcsolatos kutatási megfigye­lések azt sugallják, hogy a makói népesség a nagyál­lattartó életmódjával összefüggésben általában a gyako­ri helyváltoztatásra rendezkedett be. Éppen ezért való­színűleg a makói emberek a könnyen és gyorsan elké­szíthető, nádból, fából, ágakból, a föld felszíne fölé épített kunyhókban laktak (ECSEDY 1995, 18). Mivel ezeknek régészeti vetületei nincsenek, így nem megle­pő, hogy az ásatásokon legtöbbször csak a hulladékgöd­röket találjuk meg. A fentieknek ellentmondani látszik az a néhány újabb adat, amikor a gödrökből paticstör­melékek kerültek elő. Legutóbb a Budapest-Aranyhegy­i úti makói telepen tártak fel egy égett tapasztásokkal teli gödröt (KALICZ - SCHREIBER 1994, 41). Ha­sonlót tapasztaltak az ásatok Oszláron is egy másik gö­dör esetében (KOÓS 1998). Ami a makói kultúra ez ideig megfigyelt építmé­nyeit (tűzhelyek, gazdasági, lakóépítmények) illeti, alig rendelkezünk biztos adatokkal. Tiszaluc-Sarkadon az egyetlen építmény, melyet Patay Pál kora bronzkorinak vélt, egy tapasztott aljú, boltíves, enyhén égetett ke­mence volt. 2 Mivel a szájnyílása közelében talált edény­töredékeket kora bronzkorinak határozta meg, a ke­mencét is arra az időszakra keltezte. A kemence egyéb­ként a kora bronzkori objektumtól meglehetősen távol, rézkori környezetből került elő. Biztosabban keltezhető, bár a mai napig unikumnak számít, a Csongrád-Vidreszigeten előkerült makói ház. A 37x7 méter alapterületű, cölöpszerkezetes, hatalmas építmény már méreténél fogva sem lehetett átlagos épü­let (KALICZ 1984, 95 XXXIII. t. I.). A másik, szintén egyedinek számító házat a Dunántúlon tárták fel az Ml-es autópálya építéséhez kapcsolódó leletmentések során. A 15x5 méteres földbe mélyített, cölöpszerkeze­tes, sátortetős építménynek jelenleg nincs megfelelő párhuzama (FIGLER 1996, 9 1. ábra). A régebbi ásatásokból ismert kisebb méretű, földbe mélyített gödörház-jellegű lakóépületek száma tudomá­sunk szerint nem szaporodott az utóbbi évek nagy le­letmentéseit követően. A kiskányai (CSALOG 1941, 10 VI. t. ), nyergesújfalui (MRT. 5. 272) építmények meg­közelítő párhuzamait változatlanul csak a dél-szlová­kiai Kosihy-Caka lelőhelyeken (Cseke) Caka, Érsekúj­2 Az nem dönthető el biztosan, hogy voltak-e paticsdarabok a göd­rökben, feltételezhetően nem, mivel az ásató erről nem tett külön emlí­tést. A kérdést illetően egyébként Csányi Mariettával értek egyet (CSÁ­NYI 1996,56 64. jegyzet). vár (Nové-Zamky) találjuk meg (VLADAR 1966, 262­254 Abb. 3-4.). Összegezve a fentebb vizsgált makói telepekkel kapcsolatos észrevételeket, azt mondhatjuk, hogy a te­lepekre jellemző szórványosság újabb adatokkal nyert bizonyítást. Felmerül a kérdés, vajon a makói telepek­nek ez a jellegzetessége a kultúra egész elterjedési te­rületére érvényes, vagy esetleg földrajzi sajátosságként értékelhető. Kétségtelen, hogy a nagy felületeken feltárt 1-5 objektumból álló lelőhelyek sokkal inkább átmeneti szállásnak tekinthetők, mint hosszabb megtelepedésre alkalmas telepnek, s mint ilyen a kultúra egész terüle­tén fellelhetők. Nem hagyhatók figyelmen kívül ugya­nakkor a többnyire újabban előkerült olyan lelőhelyek sem (Tiszaluc-Sarkad, Oszlár-Nyárfaszög, Budapest­Aranyhegy-i út, Abda-Hármasok), ahol jóval magasabb a telepjelenségek száma, ráadásul Abdán egy jól meg­épített építmény nyoma is előkerült (FIGLER 1996, 9­10). Mindezek alapján úgy véljük, hogy ritkábban bár, de előfordultak nagyobb, viszonylag tartósabb ideig fennálló telepek is, ami nem mond ellent a népesség életmódjáról ez ideig kialakított képnek. Az extenzív gazdálkodáshoz, nagyállattartáshoz, pásztorkodáshoz szokott népesség ugyan a gyakori helyváltoztatásra ren­dezkedett be, de nem zárható ki, hogy időnként a ked­vező földrajzi környezet esetleg egy „hosszabb" mara­dásra bírta a makói embereket. Ami a lelőhelyek sűrű­ségét illeti, már most világosan kirajzolódik, hogy a kultúra elterjedési területén belül, bizonyos régiókban nagyobb települési számmal kell számolnunk. Jelen is­mereteink szerint ilyen lehetett Budapest északnyugati része, Battonya vagy Hódmezővásárhely környéke. A lelőhelyeknek ez a „csoportosulása" nem valószínű, hogy minden esetben a kutatottság mértékével van ösz­szefüggésben, mivel más, hasonlóan jól kutatott terüle­tekre (pl. Közép-Tisza-vidék) nem jellemző. A makó kultúra időrendi, elsősorban relatív kro­nológiai helyzetének kérdése már hosszabb ideje, in­tenzíven foglalkoztatja a kora bronzkorral foglalkozó kutatókat. A problémának a más-más szempontú meg­közelítése eltérő véleményeket eredményezett. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a bronzkor legkorábbi időszakának (kora bronzkor I.) biztos bázi­sát a makói népesség jelentette, illetve a Dél-Dunán­túlon az újabb kutatások következtében megnövekedett jelentőségű Somogyvár-Vinkovci kultúra, annak idő­sebb fázisa (BANDI 1982, 165-169; ECSEDY 1979, 109-110 Abb. 10.; KALICZ - SCHREIBER 1991, 9 Abb. 8.). Az utóbbi területen a bronzkor kezdetén Bóna I. még késő-vicedoli lakossággal számol, így az első­ként általa körvonalazott Somogyvár-Vinkovci kultúra elterjedését, csak a makó kultúrát követően, a kora bronzkor II. periódusába helyezi (BÓNA 1992, 11-12, 15, FBI. térkép). 143

Next

/
Thumbnails
Contents