Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 23/3. (1996-1998) (Szombathely, 1998)

Római kor II. Vegyes - Gabler Dénes: A sárvári római útállomás és első századi előzménye

SAVARIA23/3 (1996-1997) PARS ARCHAEOLOGICA 102 cm mélyen (3. kép, 7. kép). Betöltésében szürke pohártöredéket találtunk, míg magában a sötétszürke rétegben másutt már csak őskori (Hallstatt kori) kerá­mia volt. Az alapozástól keletre ill. nyugatra a rétegkép is lényeges különbséget mutatott. A nyugati részen tegula és imbrex töredékekkel kevert humusz alatt ke­mény, sárgás agyagréteg mutatkozott 26-30 cm vastag­ságban. Attól keletre vörösre égett faszenes réteget ta­láltunk, amelyet a ház pusztulási szintjével azonosít­hatunk. Az alapárok jelentkezési szintjénél, a felszíntől 45 cm-re nagyobb kőre figyelhettünk fel; ilyen köveket általában a talpfák alá tettek vagy azok kitámasztására használtak (HANSON 1982, 171.). Ugyanilyeneket fi­gyelhettünk meg a korábbi feltárások során is (GAB­LER 1991, 45., Abb. 10. 2.), valamint 1993-ban az 50. szelvényben. A köveket sokszor egymástól szabályos távolságban rakták le (27. kép); ezt tapasztalhattuk pl. az 50. szelvényben is, ahol a kövek egymástól 140-160 cm-nyire (5-6 lábnyira) kerültek elő; mindenütt az alapárok betöltésében vágy felette, annak peremén. Az alapároktól keletre lévő átégett rétegben ill. e felett találtuk a lelètanyag legnagyobb részét, így a ré­tegtani megfigyelés is azt támasztja alá, hogy ez a szint az építmény járószintjének tekinthető. Egy vékony ­alig 6-8 cm vastag - kavicsréteget is csak az építmé­nyen belül találunk, így ez a réteg semmiképpen sem azonosítható a Savaria-Bassiana útszakasz kavics ala­pozásával, nemcsak azért, mert keskeny, hanem mert nyugat felé nem is folytatódik. Ez a kavicsozás feltehe­tően a faépület egyik helyiségének megemelt járószintje lehetett. A világos, sárga agyagréteg az agyaggal kita­pasztott nyugati fal törmelékének tekinthető. Egyelőre nem tudjuk építési periódusokhoz kötni azokat a beásásokat, amelyek mind az építmény külső omladékát, mind belső szintjét átvágják; a sekély göd­rök humuszos betöltése nem utal római kori telepjelen­ségre, annak ellenére, hogy bennük római kerámia ta­lálható, amely típusában és időrendjében megegyezik a faépítmény 2. századi leletanyagával. A gerenda alap­ároktól nyugatra, annak indulása alatt csaknem 40 cm­rel cölöplyuk metszete rajzolódott ki (3. kép); betöltésé­ben vörös bevonatú római edény töredékével. A cölöp­szerkezetű római építmény az itt mutatkozó stratigráfia alapján egyértelműen korábbi az 1983-1990 közötti években kutatott, az eddigi legkorábbi római telepob­jektumnak tartott faépítménynél. A 24-26 cm széles ge­renda-alapárok a 48. szelvényben is mindenütt látható volt (17. kép) egy kis szakasz kivételével. Déli részén kavicssáv, majd faszenes, hamus réteg, észak felé pedig sárgás agyag rajzolta ki sávját. Az alapárkot a szelvény középső részén az altalajban is észleltük, másutt azon­ban a bolygatatlan szűztalajt a kiásáskor nem érték el. Metszetének tanúsága szerint szélessége az északi ré­szen 32-34 cm-t ís eléri; alakja a négyszöghöz közelítő (4. kép) alul lekerekedő. Mélysége - jelentkezési szint­jétől - 32-34 cm. A gerenda alapárok keleti és nyugati oldalán itt is döntően különbözött a rétegkép. Az épít­mény belsejében hamus, átégett, helyenként vöröses fe­lületet figyelhetünk meg a felszíntől 50-52, másutt 56 cm mélyen, míg felette aránylag vastag, de gyéren ka­vicsos réteg húzódott. A kavicsozás itt sem hozható öszszefüggésbe az úttal, hanem a ház megújított padló­szintjének vagy egy későbbi építmény járószintjének te­kinthető. Az égett rétegben itt is nagy mennyiségű le­letanyagot találtunk; többek közt dél-galliai sigillatát, raetiai kerámiát, üvegedényt és homokbeszórásos pohár darabjait. A 2. század első felére keltezhető réteg alatt már csak őskori leletek voltak. A gerenda alapárkát is ebbe az őskori rétegbe vágták - ennek megfelelően be­töltése itt kevésbé vált el környezetétől, mint az altalaj­ban. A faépítmény mellett átégett, - lenyomat nélküli ­agyag épületomladékot találtunk; ezek a gerenda alap­ároktól mintegy 80 cm szélességben kísérik a faépít­ményt. A főépület záródását észak felé követve az 50. szelvényben előbb a fentiekben leírt köveket találtuk az alapárok vonalában, egymástól 1,7-1,8 m távolságra (27. kép). A gerenda alapárok a déli részen 24-26 cm széles kavicsos, részben átégett agyagszemcsés sáv formájában mutatkozott. A szelvény közepétől az észa­ki tanúfalig tudtuk követni világosabb, átégett agyag­szemcsékkel és faszéndarabkákkal jellemezhető 30 cm széles sávját, amely pontosan a kövek vonalában húzó­dott. (8. kép). A faépítmény nyugati záródásának így újabb, 14,6 m-nyi szakaszát tárhattuk fel (1. kép); a korábbi, 1990­ben megfigyelt részletekkel együtt teljes hossza 19 m volt. A gerenda alapárokban, vagy annak mentén cö­löplyuk sehol sem került elő a zalalövői faépületektől eltérően (REDŐ 1989, 421.) - így értelmezésük is ne­hezebb (HANSON 1982, 171.; 1982, 338-339.). Véle­ményünk szerint a 48. szelvényben megfigyelhető leke­rekedő aljú alapárok arra utalhat, hogy a gerenda kifa­ragása során az egyik oldalon esetleg meghagyhatták a szálfa eredeti hengerded felületét. A 48. szelvényben ta­lált nagyobb mennyiségű, habarcs nélküli kő arra utal, hogy ezek a talpfák alátétjei, kitámasztói lehettek. Ami a faépítmények felmenő „falának" vagy tetőzetének re­konstrukcióját illeti, itt jobbára feltételezésekre vagyunk utalva. Biztos, hogy nem vesszőfonásos, tapasztott falú épületekkel kell számolnunk, ; mert ág vagy vesszőié­nyomatos paticstöredékek mindig csak az őskori réteg­ben, a tömör sötétszürke agyagban kerültek elő. Legin­kább horizontálisan elhelyezett palánk-építkezésre gon­dolhatunk, amelynek legfeljebb a közeit tapaszthatták ki, míg az egyes faelemeket összekapcsolhatták. Ilyen építésmódra enged következtetni a Trajanus oszlop CXXXVI jelenete, amelynek ábrázolásai a mi építmé­nyünknél alig egy-két évtizeddel későbbiek (CICHORI­238

Next

/
Thumbnails
Contents