Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Ratkó Lujza: Hagyomány és korszerűség a néptánc mozgalomban

A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE (1995-1998) Szombathely 22/4 (Pars ethnographica) 1999 RATKÓ LUJZA HAGYOMÁNY ÉS KORSZERŰSÉG A NÉPTÁNCMOZGALOMBAN A hagyomány és korszerűség problematikájával nap, mint nap szembetalálja magát az, akinek hivatása a népi kultúra, a néphagyomány. Vajon mit jelent manapság egy néptánccal, néprajzzal foglalkozó kutató, oktató vagy koreográfus számára korszerűnek lenni? A kérdés némi ellentmondást rejt magában, hiszen a hagyomány és a korszerűség bizonyos szempontból egymást kizáró fogalmak, amenynyiben a „kor-szerűség" modernségét, azaz a hagyománnyal gyökeresen szembenálló attitűdöt jelent. (Gondoljunk csak arra, hogy az Európai hagyományos népi kultúrák éppen a modernizáció előretörésével, „civilizáltsági fok" rohamos növekedésével tűntek és tűnnek el sorban.) Külön bonyolítja a kérdést, hogy már a „korszerű" kifejezés pozitív értékjelzővé vált, amennyiben „modernet", "haladót", . „fejlettet" jelent a „korszerűtlennel" szemben, ami automatikusan az „elmaradott", „fejletlen", „primitív" szinonimákat idézi fel. Kérdésünk ezek után így módosul: korszerűvé tehető-e egyáltalán a hagyomány? S ha igen, vajon előrelépést jelent-e ez a korszerűsítés. Sokan úgy gondolják a néprajz, illetve a hagyománnyal foglalkozó más területek képviselői közül, hogy a hagyomány továbbvitele, korszerű továbbéltetése maradéktalanul megvalósul a mai hagyományőrző mozgalmak és rendezvények keretében, így többek között a néptánc- és táncmozgalomban is. Vizsgáljuk meg azonban alaposabban, valóban így van-e! Ha a hagyományt leszűkítjük megjelenési for, máira, azaz esetünkben a néptáncra, mint formai jelenségre, akkor a hagyományőrzés, hagyományápolás kétségtelenül megvalósul. Ez a leszűkítés azonban, amely nemcsak a néptáncmozgalomnak, hanem sajnálatos módon a néptánckutatásnak, sőt a néprajztudománynak is jellemzője, megfosztja a formát tartalmától - attól a tartalomtól, amely a forma lényegét adja, s amely eltéphetetlen szálakkal a hagyományhoz kapcsolja azt. Miről is van itt szó? Arról a tradícióról, amit egyrészt az ősök nemzedékről nemzedékre átörökített, organikus módon egymásra épülő, történelmi kontinuitással rendelkező tudás anyagából táplálkozik, másrészt pedig abból a kozmikus-szakrális tudásból, amely a természettel összhangban élő ember számára mindig és mindenütt közvetlenül, az időben végbemenő hagyományozódástól függetlenül hozzáférhető. Ezt a tradíciót, amit az emberi civilizáció hosszú évezredein keresztül éppen a szakrális alapokon felépülő paraszti kultúrák őriztek meg a 20. század Európájának, mindnek előtt a szakrális világlátás és az organikus mű-, ködés jellemzi - e két sajátosságában rejlik az a lényegi különbség, amely alapvetően megkülönbözteti népi műveltségünket minden egyéb, nem tradicionális kultúrától, így a racionális alapokon álló, legmélyéig profanizálódott, esetlegesen és