Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Pesovár Ernő. Hagyomány és korszerűség

PESOVÁR Б.: Hagyomány és korszerűség A modern táncművészet kibontakozásában is meghatározó szerepet játszottak a kor zeneszerzői a mítoszok, rítusok és mesék világából merítő műveikkel. Ilyen például Milhaud néger legendát feldolgozó műve: A világ teremtése, Sztravinszkij: Tavaszünnep és Tűzmadár с alkotása vagy Bartók: Fából faragott királyfi с balettje. S az is természetes, hogy a balett megújításában közreműködtek a kor jeles képzőművészei, hiszen Milhaud művéhez Léger tervezte a függönyt és a kosztümöket, de Fallá: Háromszögletű kalap A balettjének a színrevitelében pedig Picasso működött közre. - л '< •>.,,., A hagyomány ilyen jellegű szerepe természetesen nem egyedülálló és új jelenség az európai kultúra történetében, hiszen egyik nagyhatású előképe volt a romantika nemzeti kultúrát teremtő törekvése. Ez a maga idejében ugyancsak korszerű áramlat a felvilágosodás szellemében, a függetlenségi küzdelem jegyében bontakozott ki hazánkban és jelentős szerepe volt a zömmel idegen eredetű polgárság magyarrá válásában. S hogy mennyire a kor igénye, a nemzeti karakterről vallott felfogás határozta meg a nemzeti stílus kialakítását, azt jól tükrözi, hogy zenében a verbunk muzsika, táncban a verbunk és a verbunk karakterű páros volt az ideál. Az a tánc és zenei stílus, melyben Csokonai az „ázsiai gravitas" megtestesítőjét látta, de ezt tekintették nemzeti karakterünk kifejezőjének a külföldiek is már a 18. század utolsó évtizedeitől. Ezt az átfogó stílusjegyek kialakításában érvényesülő tudatos szelekciót mi sem bizonyítja jobban, hogy bár a kulturális életben a régi stílust képviselő pásztortánc is jelen volt, mégis az akkor kialakuló, a romantika jegyeit egyértelműen hordozó zenére és táncra esett a választás. De nyomon követhetjük e korban is a hagyományról vallott felfogás változását. Ennek jele, hogy a forradalom előtti időszak plebejusibb légkörében már polgárjogot nyer a különböző vidékek olyan „csárdása" is, mely a korábban kirekesztett régi stílusú páros táncok jegyeit őrizte. Az eddig bemutatott két periódus jól érzékelteti, hogy a mindenkori korszerűség eszméje milyen meghatározó a hagyomány felhasználásában, valamint azt, hogy a hagyományról alkotott felfogás, a néprajzi és folklorisztikai kutatás eredményei milyen mértékben játszanak szerepet egy-egy művészeti ág tradícióból sarjadó törekvéseiben. Ez mérhető le azon, hogy míg századunk nagy zeneszerzői már az általuk módszeresen feltárt népzenére támaszkodva alakíthatták ki a művészi koncepciójukat, addig a kutatómunkára is érvényes fáziseltolódás függvényeként csak később bontakozott ki a néptáncmozgalom, a népi együttesi mozgalom és a folklórizmus egyéb területekre is kiterjedő hatása. Természetes, hogy hazánkban Bartók és Kodály munkássága volt a példaképe a többi művészeti ág folklorisztikus törekvéseinek. így a hagyomány és korszerűség általuk képviselt eszméjét kívánta megvalósítani Molnár István is, aki nemcsak a korszerű táncfolklorisztikai kutatás alapjait vetette meg, de a modern táncművészeti irányzatokban is járatos volt. Tevékenysége azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert már munkássága korai, negyvenes évek elejére eső periódusában felismerhetjük minden későbbi, a század második felében kiteljesedő törekvés előzményeit. Koreográfusként és előadóművészként egyaránt kötelességnek tartotta az 52