Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Pávai István: A népi és nemzeti kultúra viszonyának néhány zenei aspektusa Erdélyben

SAVARIA, 22/4 (Pars ethnographica) Magyar vonatkozásban is hasonlókat tapasztaltam. A székelyek közül sokan lenézik a velük keletről és nyugatról szomszédos magyar népcsoportol:at, a csángókat és a mezőségieket, nem tartják magukkal egyenértékű magyaroknak. Ennek oka elsősorban a nyelvjárás és a hagyományos viselet eltérő voltában keresendő, amelyet a székelyek a magukéhoz képest románosnak tartanak. A táji különbségek azonban gyakran történelmi-fejlődésbeli fáziseltolódásokat takarnak. A székelyek ősinek gondolt modernebb tánc- és zenekultúrájukat tartják jellemzően magyarnak, míg a régiesebb, általuk csángónak nevezett hagyományt idegennek. Itt már az elnevezés maga is minősít.

3 Ezt a hozzáállást a zene és a tánchagyományok vonatkozásában is megfigyelhetjük. A jelenleg gyimesi hangszerként ismert ütőgardon például századunk derekáig még az egész Csíki medencében nélkülözhetetlen volt a népi tánczenében. Később visszaszorult és Gyimesen kívül csupán a felcsíki falvakban maradt meg, ott is másodlagos használatban.

4 A hetvenes években egy alkalommal egy házi készítésű ütőgardont hoztam Gyimesből. A csíkcsicsói vasútállomáson kellett várakoznom, ahol egy helybeli székely ember megszólított, hogy mit akarok ezzel a hangszerrel, „olyan, mintha egy vak készítette volna magyarázat után"; kinézetemről úgy ítéli, hogy tanár-féle lehetek, s nem érti, hogy miért nem szegyeitek egy ilyen csángó hangszerrel a vállamra akasztva közlekedni. Természetesen bármiféle tudományra való hivatkozással sem tudtam elnyerni megértését, s őszinte aggodalommal azt is felajánlotta, hogy szerez a gardonnak egy papírzsákot, hogy legalább ne kelljen az utazóközönség megvetését elszenvednem a rút hangszer miatt. De nemcsak a csíkiak egykor fontos hangszere lett kegyvesztett, majd idegennek bélyegzett a helybeliek által, hanem maga a zene, illetve annak rémesebb, előadásmódja is Bartók 1907-es Csík megyei expedíciójáról írja Kodály: „Oly tömeg ötfokú dallammal jött vissza, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága".

5 Ez a dallamkincs képezte a huszadik század eleji magyar múzenét megújító szándék egyik alapját. „Mi megéreztük a parasztzene hatalmas művészi erejét, annak legérintetlenebb formáiban - azt az erőt, amellyel útnak lehet indítani és ki le3 Lásd Pávai István 1996. 4 Adat a korábbi használatra Alcsflcon: „Nagybőgőhöz hasonló, kezdetleges zeneszerszám, deszkadarabokból összeszegezve. Három húr van rajta kifeszítve, g-re, rf-re és А-ть hangolva. A pallót a húrtartóból növő fa tartja, merőlegesen. A húrokat az üfőfával ütik s bal kézzel pengetik. [...] Gróicsa Rózsi, 59 éves csíkesomortáni asszony mondotta, hogy zenekarával és ilyen tekenyőgordonnal neg/venöt esztendőn átmuzsikálta össze négy falu fiatalságát." Domokos Pál Péter: 1934. 184-185-, [Felcsíkon:} „A táncház üres, dísztelen szoba, csupán a fal mellett nyújtózkodik egy szál fenyöfadeszkából röjjtönzött alacsony lóca. Annál magasabb aztán a sarokba állított kecskelábon nyugvó asztal. Az asztalon Gömbő cigány trónusaként elcsámpásodott szék kevélykedik. Itt ül a nagy prímás, amikor táncrahevítő nótáit húzza. Itt rángatja, itt nyüvi a vonót és kontorázik neki sok fia közül felváltva egyik vagy a mátik. És hűséges élete párja sem hiányzik mellőle, hiszen a híres malacbandában б a gardonyos vagy teker,yős cigánné. így titulázza a ßtlu, mivel a művésznő hangszere egy íüzfából teknőszerűen kivájt, hosszú nyakú, három húrral felszerelt alkotmány, amelynek aztán, valószínűleg a gordonkához hasonlítván, gardony lett a neve" Bándy Mária - Vámszer Géza 1937. 9-11., E híradásszerű feljegyzések után a csíki zenészek részletesebb feltérképezésére is sor került Dincsér Oszkár 1943. 5 Kodály Zoltán 1950/1982. 452. 99