Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Dobolán Gábor–Szőllősy Gábor. Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Gondolat-kísérletek (spekulácziók) a lovak és nyilak sebességéről

SAVARIA 22/3 (1992-1995) PARS ARCHAEOLOGICA seggel halad és az íjaik, nyilaik is azonosak, vagyis azonos kezdősebességgel repítik ki nyilaikat, akkor az egész rendszer úgy viselkedik, mintha mind a két csapat állna. Ha eltérő sebességeket tételezünk fel, akkor az a fél van előnyösebb helyzetben, amelyiknek jobb íja és gyorsabb lova van. Ha a menekülők íja nagyobb lőtávot képes elérni és helyesen választják meg a kettejük közti távolságot, akkor beállhat az a helyzet, hogy a menekülők nyilai még célba találnak, az üldözőké már nem. Mechanikai szempontból legfeljebb az jöhet számításba, hogy lóháton a hátrafelé nyilazás testhelyzete jobb lehetőséget nyújt az ember számára a saját maximális feszítési hosszának kihasználására. Hátrafelé lövés esetén számolhatunk az íjban bizonyos erő- és energiatöbblettel, mert anatómiai okok miatt ülő helyzetben hátra fordulva kényelmesebb megfeszíteni az íjat, mint arccal előre. így fennáll annak a lehetősége, hogy a(z álló lóról) hátrafelé leadott lövés maximális lőtávolsága néhány (legfeljebb 10-20) méterrel nagyobb az előre felé leadotténál. Más megközelítésben: aki (álló lovon ülve) előre felé lő, az inkább hajlamos rövidebbet húzni így (azonos íjak esetében ) az ő nyilának kezdősebessége kisebb lesz, mint aki hátra fordulva lő. . Valami haszna biztosan volt a hátrafelé nyilazásnak, máskülönben nem alkalmazták volna több mint ezer évig a nomád népek, és a források sem mondanák ezt a harcmodort oly félelmetesnek. Bár a források esetében számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hôgy a nomádokról szóló toposzok nem azért emlegetik általában a hátrafelé nyilazási, mert a nomádok többet lőttek hátra mint előre, vagy oldalra. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a nem nomád megfigyelők számára különös, érdekes, egzotikus volt a hátra nyilazás, ezért emelték ki. Az ábrázolásokon minden „normális" lőirány előfordul. Könnyen lehet, hogy itt is túlsúlyban vannak a hátra nyilazásos ábrázolások, ami érthető is, hiszen ez egy mutatósabb testhelyzet, és egy nehezebben végrehajtható íjász feladat, ezért ábrázolják gyakrabban. A színlelt menekülésből ellentámadásba való átfordulás sikerességének oka minden bizonnyal a menekülők szervezettségében, helyzetfelismerő képességében, illetve az üldözők fegyelmezetlenségében, egyéni „kezdeményező-készségében' zsákmány vagy hírnév utáni igyekezetében rejlik. Úgy tűnik, hogy a menekülő fél vagy eleve a cselvetés szándékával menekül, vagy a valóságos menekülés közben is fenntartja az ellentámadás lehetőségét. Ha el tudja hitetni a menekülés komolyságát és a megfelelő pillanatban szevezett ellentámadásba tud átmenni, sikert érhet el akkor is, ha nem, vagy nem elsősorban távolraható fegyverekkel harcol. (Balassi Bálint: „...arcul reá térvén űzőt gyakran megvernek") A hátrafelé való nyilazás annyival könnyíti meg a menekülő fél helyzetét, hogy valóságos menekülés közben is van lehetősége az üldözők számát csökkenteni. Szerencsés esetben az üldözők közül lemaradnak a kevésbé lelkesek és azok, akiknek lassúbbak a lovaik, az időközben lenyilazottak miatt tovább apad a létszám, így idővel az erőviszonyok átfordulhatnak a menekülők javára. Az a körülmény, hogy a színlelt megfutamodás a 4. századtól (vagy még korábbtól) a 16. századig hatásosan alkalmazható taktikai fogás volt, arra utal, hogy nem csak egyfajta fegyverzettel és egyfajta harcmodor mellett követhető. Úgy tűnik, hiába sikerült időről időre kiismerni ezt a taktikai fogást, a történelmi tapasztalatok és a klasszikus hadtudományi auktorok ismerete nem tudott érvényre jutni amikor a katonákon erőt vett a „harctéri idegesség". Ez érvényes azonos és eltérő harcmóddal harcoló felek esetén is. IRODALOM ADLER 1901 ADLER 1902 В. NAGY - RÉVÉSZ 1986 BALFOUR 1890 BOEHEIM 1897 BÓNA 1993 CS. SEBESTYÉN 1931 CS. SEBESTYÉN 1933 CSALLÁNY 1939 ADLER, Bruno: Der nordasiatische Pfeil, ein Beitrag zur Kenntnis der Anthropologie des Asiatischen Nordens. Intern. Archiv für Ethn., Suppl. zu Band XIV. (1901.) 1-40. ADLER, Bruno: Die Bogen Nordasiens. Intern. Archiv für Ethn., Band XV. (1902) 1-27. B. NAGY Katalin - RÉVÉSZ László: Egyedi tipusú honfoglalás-kori íj csontmaradványai Hódmezővásárhely-Nagyszigetről. ComArchHung 1986. 123-134. BALFOUR, Henry: On the Structure and Affinities of the Composite Bow. Joura. Anthrop. Inst, of Great Britain and Ireland Vol. 19. (1890) 220-250. BOEHEIM, Wendelin: Bogen Und Armbrust. Zeitschr. f. Hist. Waffenkunde Dresden, 1897-1898. BONA István: A hunok és nagy királyaik. Budapest, 1993. Cs. SEBESTYÉN Károly: Rejtélyes csontok népvándorláskori sírokban. Szeged, 1931. Cs. SEBESTYÉN Károly 1933.: A magyarok íjjá és nyila. Szeged, 1933. CSALLÁNY Dezső: Kora-avarkori sírleletek. FA I-II (1938-39) 121-180. 212