Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 21/1. (1992) (Szombathely, 1992)

Zsigmond Csoma: Wirtshcaftliche und kulturelle Beziehungen der Madjaren von Obere Wart mit dem Transdanubien (von 16. Jh.–bis Anfang des 20. Jh.-s.)

Általában két-három fuvaros együtt, egymás nyomában haladt rakoncás hosszú szekerekkel, amit az aláforduló fürgettyűs kerekei miatt, Nyugat-Magyarországon kocsinak neveztek. Meghatározott útvonalon, posta-, országúton vezették kocsijaikat. A lovak és a lószerszámozás, a kumet a dunántúli vásárlóknak és eladóknak mindig érdekességként feltűnt, mert ott csak a szokásos könnyebb lószerszámozást látták. Kocsiként megközelítőleg 15 hl. bort szállítottak vissza, ami 3 db. kb. 500 literes hordóban várta a hordókorcsolyán való legurítást. Ez az állandó bormennyiség és mérték a középkori és nyugat-európai borszállítási űrmértékkel mutat rokonságot. A gabonát ugyancsak egyfenekű, a rakodást megkönnyítő négy fülű gabonás hordóban az ún. östöbiben szállították, ami ugyancsak középkori mértékegységre vallhat. Hasonló a kocsiteher, Fuder elnevezése a faanyagnál is. A fuvarosok útjai több napot, közel egy hetet vett igénybe, hogy bort a Balaton északi partjáról Badacsony környékéről, de a jobb hírű szőlő-bortermelő vidékekről is így pl. Fejér megyéből is, vagy gabonát a somogyi partról szállítsanak. A saját határukbeli földművelés csak másod illetve harmad rendű volt, az egyéb vállalkozások jövedelmezőségéhez viszonyítva. A talaj adottság a bakhátas szántást tette lehetővé. A kenyérgabona-hiány, a rozs és a rozs után vetett hajdina kényszerítette részesaratóknak és részes kukoricatörőknek Dunántúlra azokat a felsőőrségieket, akik nem tudtak a paraszti terményfuvarozásban részt venni. Aratóbandákba állva dunántúli uradalmakba vagy nagy gazdákhoz szerződtek el, főleg Fejér és Somogy megyékbe. De cukorrépát egyelő-kapáló szegődményesek munkája sem volt idegen a Fejér megyébe elszerződött alpok-alji magyarságnak. A kismértékű gabonatermesztés miatt az aratás utáni elhullott kalászszedegetés megbecsült munka volt. A szalmahiány pedig az istállózott állatok alá alomnak, az erdei lomb gyűjtését az úgynevezett szakahúzást, szakagyűjtést kívánta meg. A kis termőerejű földek az állandó rendszeres trágyázásra és a trágya megfelelő kezelésére késztették a felsőőrségieket, amit mindig hiányoltak is a Dunántúlon látott parasztgazdaságoknál. A 18-19. századi paraszti terménykereskedelem konjunktúrája arra ösztönözte pl. a dél-dunántúli, Kaposvár környéki Külső-Somogy környéki falvakat, hogy lótartásra térjenek át terményfuvarozás céljából. A felsőőrségi magyarok ugyancsak szerepet vállaltak a kismesterségek készítette portékáknak, szerszámoknak Stájerországba és Dunántúlra juttatásában. Már a 16. században határátlépő stájerországi mesteremberekről, kovácsokról, lakatosokról és szerszámmal, fémáruval kereskedőkről tudunk. A fémáru között a finoman kovácsolt híres stájer acélpenge is szerepelt, ami a felsőőri késeseknek szolgáltatta az őri bicskához és úgynevezett „Warter Pfeilt"-hez a penge alapanyagot. Az évszázadok alatt kikristályosodott bicskakészítési technológia (a penge kovácsolása, darabolása, lyukasztása, körömhorog kiképzése, edzése és a f any él készítése, díszítése) biztosította a tartós, rugótlan pengéjű úgynevezett „őri kés" kedveltségét. A 20. század civilizációs hullámában elmerült ez a nagyhírű és történeti múltú népi kismesterség. Az őrvidéki magyarok a stájer kis gépműhelyek gazdasági eszközeinek (pl. szecskavágók, darálók, járgányok, kézi cséplőgépek) elterjedésében is szerepet vállaltak, mert sem a helybeli felsőőri, sem a szombathelyi gépgyártók nem tudták kielégíteni az igényeket. A 19. század második felének uradalmi építkezései Jobbágyiból (Jabing), Alsóőrről, de különösen Őriszigetről ácsmunkákra szippantott el sok férfit Somogyba, Szarajevóba és a Felvidékre. Bandába álltak össze egy vasjobbágyi ács vezetésével, a farsangi múlatás után, őszig ácsként dolgoztak és grosspetersdorfi Miklós napi vásár idejére értek vissza. A konvencióba kapott gabonát Stájerországban jó áron tudták eladni. 13