Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)
Művészettörténet - Katona Imre: Nyugat-Magyarországi kincstárak – Az Esterházyak műkincsei I.
sem közelítette meg a Közel-keletit. Miután tudjuk, hogy 1625-ben kapta az edényt a basától a nádor, amikor azzal foglalkozott, hogy a hidasgyarmati tárgyaláson Bethlen megmérgezteti. Az adománnyal a basa a nádor legszemélyesebb gondolataihoz kapcsolódott s szimbolikusan azt akarta vele kifejezésre juttatni, hogy amit ő ad, az minden eddiginél jobb, eredményesebb. A nádor életében, illetve halála után felvett leltárakban (1645, 1654) nincs arra utalás, hogy a török basa ajándékaként került volna a nádorhoz. Ezt csak az 1725. évi leltárban említik, amiből arra következtethetünk, hogy a családot zavarta a basának ez a gesztusa. Az edényt ezért — az eddigi szakirodalommal ellentétben — nem tekinthetjük lotsitzi eredetű kőcserépnek. A középkor végén számos helyen készült kőcserép, klasszikus hazájának mégis a Rajna-környék tekinthető. Itt alakult ki technológiája, előállításmódja is. Anyaga valamilyen keverékagyag volt, mely a tűzzel szemben a hagyományos fazekas agyagnál jobban ellenállt, ezért tömörödésig égethették anélkül, hogy alakja deformálódott volna. Tudjuk, hogy a fémes összetételű mázak elégnek ezen a hőfokon, ezért a kőcserepek fedésére a sómázt használták. Ez egyenletes átlátszó rétegként helyezkedik el rajtuk és minden esetben érvényesül az agyag szép szürke vagy mély-barna színe. Ez az edény amennyire hasonlít, annyira különbözik is e hagyományos kőcserepektől. Ezek anyaga is tömörödésig égetett, felülete azonban a hagyományos kőcserepekkel ellentétben nem mázazott. A túlégetés következtében az agyag bizonyos alkatrészei azonban — miként a forróvízből felszálló buborékok — a tárgy külső és belső felületén buborékként kicsapódnak. Emiatt a tárgy külső és belső felületén szabálytalan apró dudorok, szétpattant buborékok vannak. A hagyományos kőcserepeknél a tárgyat beborító máz következtében a folyadék nem érintkezik közvetlenül az edénytesttel, ennél pedig — mint láttuk — az a cél, hogy a folyadéknak éppen az agyag alapanyagával, a vasoxiddal kell állandó érintkezésben, kölcsönhatásban lennie. Az edény formailag sem lokalizálható, hiszen ilyen jellegű, típusú edény nemcsak Lotsitzon készült a XV. században, hanem máshol is Európában és a Közel-keleten. Bizonyos fajta uniformizáltságát annak köszönhette, hogy mindenütt azonos céllal, tehát a méreg ellensúlyozására készült. A terra sigillátán kívül hatásos mérgezés elleni szer a bezovárszarv, vagy szarv-darab is. Az 1725-ös leltár szerint Fraknón is őrizték ilyen méreg elleni bezovárt: „Item ugyanazon Tokban két Bedzovar méregh ellen való sima kü". A bezovárból készült szarv-serleg, és pohár is. E poharak ára még a XVII. század elején is hatalmas összegre rúgott. Bethlen Gábor özvegye, Brandenburgi Katalin fejedelemasszony 1635-ben visszakövetelt ingóságai között: „9. Egy Bezovár csinált csésze, 1000 aranyat érő". Ezután I. Rákóczi György sajátkezű megjegyzése a margón: „NB. Talán terra sigillataból, mert soha nem látott senki olyan bezovárt, kiből csésze lett volna." 26 A terra sigillata ugyanúgy, vagy megközelítően ugyanúgy védi használóját a mérgezés ellen, mint a bezovár. A fraknói bezovár már 1645-ben is megvolt, s jellemző az Esterházyakra, hogy noha a kincstárt többször is szelektálták a XVII. század közepén és második felében, az „öreg occidentális Bezovar"-t meghagyták, pedig időközben rájöttek, ahogy a terra sigillata, úgy a bezovár sem nyújt megbízható védelmet a mérgezés ellen. A XVIII. században már szinte kizárólag növényi anyagokat használtak mérgezés ellen. Az ablakban különböző, a XVII. századi kincstárak ugyancsak nélkülözhetetlen kellékeivel találkozunk, így pl. „egy nagy szegletü öveghes fierslagban egy Basiliscus, s egy anathematizalt kicsiny Sárkány" látható. A baziliszkusz az ókortól a XVIII. századig szerepel — különböző mértékben és intenzitással ugyan — az emberiség életében. Az ókori szerzők egy Észak-Afrikában élő, fejdíszt viselő, nagyon mérges kígyót értettek alatta. Galenus fenevadnak vagy mérges kígyónak nevezi, melynek homlokán három csúcs van, a színe pedig halvány sárga, subflava belua. Oly rettenetes, hogy a nézőket pusztán tekintetével, a hallgatókat pedig csupán süvöltésével megöli. Miként az ókorban, úgy a középkorban sem alakult ki egységes kép a baziliszkuszról, lényegileg azonban az áspiskígyóval és a sárkánnyal azonosították, mondván, hogy a baziliszkusz a kígyó magvából nő ki, mely viszont szárnyas sárkánnyá alakul. A néphit szerint is kígyóból 294
