Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Művészettörténet - Katona Imre: Nyugat-Magyarországi kincstárak – Az Esterházyak műkincsei I.

dig ekkor már az Esterházyaké volt. Ezt nemcsak az 1645-ös leltár ezen bejegyzése bizonyítja: „Kerekded öreg hólyagos ezüst aranyozott lébos Willkhomb Palack", hanem az edényen levő felirat is: „C. NICO. ESTERHAZI REG. HUN. PALATÍNUS EQUES AUREIVELLERIS 1642". Ekkor, a címer készítésekor számos olyan jelentős családi eseményt jegyeztek fel az Esterházyakról, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni tárgyunk provenienciájának tisztázásánál. 1642. május 28-án állítja ki legidősebb fia, László részére III. Ferdinand a korengedélyt. Erre azért is szüksége volt, mert első feleségétől, Dersffy Orsolyától született fia, István 1641. június 4-én, 26 éves korában váratlanul meghalt, s így őt akarta jogilag is alkalmassá tenni végrendelete örököséül. Ennek azonban a régi végrendeletei is útját állták, hiszen ezekben — ha csak az 1623. évit vesszük is alapul — világosan kifejtette, ha „... Fiamat Istvánt maradék nélkül Szollétaná Esten, ki minden Javaim ... Kétt ötsémre Esterházy Dánielre és Pálra... Szálljon..." Tehát előbb Lászlóra kellett végrendeletét kontemplálnia, majd csak ezután fordulhatott a királyhoz fia nagykorúsításáért. Az események gyorsan követték egymást, hiszen alig történt meg László nagykorúsítása, amikor Esterházy István fiatal özvegye, Thurzó Erzsébet is meghalt. Abból, hogy 1642-ben — még Thurzó Erzsébet életében — nevét és címerét rávésette, arra következtethetünk, hogy nem Thurzó tulajdonként került hozzá, hanem Nyáry Krisztina révén. Egy biztos, a kulacs — mint a tok mindkét oldalán olvasható „EMERICUS FORGACH 1593" és „SIDONIA CATHARINA PRINCESSA SAXONIAE 1593" feliratból kitűnik —, Forgách Imréé és Szidónia szász hercegnőé volt 1593-ban. Miután Forgách Imrének fiúutódja nem volt, úgy gondoltuk, hogy a kulacs és egyéb ingatlana Simon testvérének gyerekeihez, talán Zsófiához, illetve férjéhez, Thurzó Györgyhöz, majd Thurzó Imréhez—Thurzó György nádor fiához — került, akinek hagyatékából már egyenes úton juthatott Esterházy Miklóshoz. A kulacsnak azonban nincs nyoma a György nádor teljes, 1612. évi, sem a fiainak jutott különböző részleltárakban. Több fedeles ezüst bilikom szerepel az Esterházyak különböző leltáraiban, azonban a Mátyás kulaccsal egyik sem azonosítható. Csak Báthory István (V.) 1603-as végrendeletében van egy olyan tárgy, mely a Mátyás-kulacsot magában rejtheti. Egyéb műveim között — mint írja — „edgy Ezüst aranyas Kolachom vagyon". Miként a többieket, úgy ezeket is „mind Telegdy Annának ... Telegdi Pál leányának Várday Kata asszontúl valónak hagyom." Mint tudjuk, Várday Katalin második férjétől, Nyáry Páltól származó leánya, Krisztina Esterházy Miklóshoz ment feleségül, így az őt illető műtárgyanyag előbb vagy utóbb az Esterházyaké lett. A Telegdiek műkincsei is Várday Katáé, illetve Nyáry Krisztináé lettek. így az sem véletlen, hogy a Nyáry Krisztinától való legidősebb fiú, Esterházy László nagykorúsítását ünnepelték a kulaccsal 1642-ben. A kulacs azonban ahogy' a Telegdieknek, úgy Lászlónak sem hozott szerencsét. Korai halála őt is akadályozta abban, hogy ténylegesen is az Esterházy-birtokok élére kerüljön. Ezért, amikor 1664-ben Pál a téli hadjáratra indul, végrendeletében már nem ez az elsőszülöttség attribútuma : a hat hólyagos kupát, a gyöngyös kupával (a nagy Petzold-serleg) s köztük feltehetően az ugyancsak hólyagos Mátyás-kulacsot is, második fiára hagyja. Arra már nem gondolhatunk, hogy a Katicának adott vert kupák közé sorolták a Mátyás-kulacsot is, bár ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hiszen a kulacs annyira tartozik a hólyagos, mint a vertek közé. Legfeljebb az valószínűtlen, hogy az utódok kezén ennyire degradálódott volna. Az Esterházy-kincstár ún. Mátyás gyűrűjéről azt tartja a szakirodalom, hogy „minden történelmi és stíluskritikai alap nélkül" hitték Mátyás gyűrűjének. Ugyanis a gyűrű MetternichWinneburg Pál herceg tulajdonából került az Esterházyakhoz s csak a belefoglalt gyémánt nagyságánál fogva feltételezték, hogy azonos a Beatrixtól ajándékozott gyűrűvel. A gyűrűn a gótikus és a reneszánsz művészet keveredik. Abroncsa sima és vékony, gúlaalakra csiszolt, magas, hegyes csúcsban végződő gyémántja gazdag és díszes foglalatba ágyazott. A foglalatot gömböcskék és csigák díszítik, zománcozott, tehát már reneszánsz elemeket mutat. Ennek ellenére sem készülhetett a XVI. század második fele előtt. Izabella királyné gyémántos aranygyűrűjével összehasonlítva, merevebbnek, statikusabbnak tűnik. Ebből arra következtethetünk, hogy a gyűrű nem a magyar ötvösművészet terméke, hanem, mint stílusa is mutatja, német eredetű. Annak, 285