Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Helytörténet - Szövényi István: A céhek és a kereskedők kenyérharca Kőszegen a XVIII. században

SAVARIA 7—8. KÖTET A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 1973—1974 A CÉHEK ÉS A KERESKEDŐK KENYÉRHARCA KŐSZEGEN A XVIII. SZÁZADBAN SZÖVÉNYI ISTVÁN A XVIII. században hazánkban is uralkodóvá vált merkantilista gazdaságpolitika erősen éreztette hatását a főleg iparral és kereskedelemmel foglalkozó városok gazdasági életében. A védvámokkal támogatott, fejlődő osztrák iparral szemben a céhes keretek között konzerválódott magyar kézműves ipar már nem volt versenyképes. A műhelyeket sorvasztó dekonjunktúra a céheket arra kényszerítette, hogy korlátozzák a felvételre jelentkező mesterek létszámát, ami viszont a céhek elöregedéséhez és a céhen kívül rekedt kontárok és vándorlegények elszaporodásához vezetett. A megcsappant kereseti lehetőségeken kívül a céhszervezetet a kiéleződött felekezeti ellentét is bomlasztotta. A helytartótanács rendelete értelmében a városi magisztrátus acatholicus, azaz protestáns mesterek felvételét a céhbe csak aequilibrium (felekezeti egyenlőség) esetén engedélyezte. A magyar ipar fejlődésének előmozdítására a bécsi kormány ugyan felhívással fordult a városokhoz manufaktúrák létesítésére, de a hitelélet hiánya miatt ezt az ösztönzést az eladósodott városok nem támogathatták. Kereskedelmünk is az osztrák vámpolitika függvénye volt, exportunk nagyrészt Ausztria felé irányult. A magyar gabona, vágóállat és gyümölcs — beleértve a hadsereg szükségleteit is — főleg Bécs és az örökös tartományok ellátását szolgálta. A nyersanyag ellenében a magyar piacot elárasztották az osztrák iparcikkek, háttérbe szorítva egyrészt a költségesebb előállítású magyar kisipari termékeket, másrészt a nagy behozatali vámmal terhelt jó minőségű külföldi árut. A belső kereskedelem ugyanakkor a török megszállás alól felszabadult területeken gyors felvirágzásnak indult. Ennek eredményeként az árucsere középpontjába eső városok, Pest, Debrecen, Szeged lakossága néhány évtized leforgása alatt többszörösére nőtt, viszont a peremrészek, a Felvidék és a nyugati határszél nem régen még élénk kereskedelmet folytató városainak demográfiai gyarapodása a természetes szaporulatot sem érte el. Jellemző példa erre Kőszeg is, ahol az 1720-ban végrehajtott népszámlálás 3164 főnyi lakosságával szemben 1787-ben mindössze 4966 lakost írtak össze, ami csupán 36%-os szaporodást jelent. A kézműipar Kőszegen ennek ellenére nem vesztette el jelentőségét, a céhek száma ugyanis a XVIII. században 22-re emelkedett. Mivel az iparűző polgárok megélhetését, anyagi gyarapodását a termelt javak, kisipari készítmények értékesítése biztosította, városi statútumok szabályozták bizonyos termékeknek a céhek számára fenntartott monopóliumát. Az osztrák ipar fejlődésével azonban egyes kisipari termékek, szerszámok, felszerelési tárgyak stb. olcsóbban kerültek piacra, és kelendőségük a vásárlók körében megnövekedett. A kereskedők sem törődve a tanácsi határozatokkal, a szabályokat időnként nyíltan vagy titokban áthágták, úgyhogy a tanács a céhek védelmére a szabálysértéseket kénytelen volt megtorolni. 1727-ben a gombkötőcéh jelentette, hogy a kalmárok a tanács 1712-ben hozott határozatát semmibe véve „az boltyokban ón gombokat el adnyi, és azzal kereskednyi attentáltanak (merészeltek), ezért a gombkötők elégtételt kértek. A kereskedők „nem is tagadták, hogy itt a' Városban, hanem a' városon kívül, az országh vásáriban annának el, és azal kereskedninek." Védeke239