Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)
Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása
Olyan volt a szecskavágó, hogy villával kellett benne előrenyomni a vágnivalót. A vágott kukoricaszár a töreket pótolta, még napjainkban is szecskáznak a TSZ-ben. A molnárlegények hetenként jártak a marhatartó házakhoz szemért darát cserélni. A töreket a szálastakarmánnyal együtt hordták be, másodnaponként reszeltrépa hozzáadásával pászt készítettek belőle. (Hosszabb idő alatt megsavanyodna és nem enné meg a ló.) Az alomnak való szalmát bakszekéren másnéven talicskán hordták be az istállóba. Az itt leírt takarmányféleségek, köztük elsősorban a bíborhere tavasztól kezdve — ahogy nőttek — zölden, frissen, ill. fonnyadtán kerültek a jószág elé. Ezenkívül a másodvetésként földbekerülő csalamádé (sűrűn vetett kukorica) csak így nyer alkalmazást a takarmányozásban. Az állatok itatása az udvaron lévő — általában téglával bélelt — kútból történt. Megemlítendő, hogy a ladonyiak a határból is mindig hazajártak etetni, itatni, mindössze egy kút volt a tompaládonyi határban, nem emlékeznek rá, hogy használták volna. A nemesládonyiak határában nem is volt kút. c) Szarvasmarha Az elválasztott borjút tavasztól kezdve kint tartották a pajta mögötti korlátban. A korlát karvastagságú fákból összerótt alkotmány volt, nagysága az állatállomány számától függött. Akácfákkal ültették be ezt a helyet, az árnyékot vetett. Tompaládonyban is sokhelyütt megvannak az akácosok az udvar végében, az elbontott pajták helyén túl, de Nemesládonyban minden régi udvarban megtalálhatók. A korlát el volt választva. Az egy éven aluli borjúk külön voltak, az évesek az üszőkkel, a tinók pedig az ökrökkel és a tehenekkel együtt. Nyári időszakban az otthontartott állatot is háromszor etették. Reggel négy órakor keltek, kitisztították a jászolt, először a fiatal állatok is abrakot kaptak (répát darával), utána a legjobb szükséget (anyaszénát) adták nekik. Nyáron zöldet kaptak, olyankor a darát arra szórták. Az abrak evésekor összeszedték a trágyát és míg a szálastakarmányt ették, meg is pucolták őket, „másként tetűt neveltek volna". Amelyik jószágot rendesen takarmányozták azt nem sokat kellett pucolni, annak sima volt a szőre, nem fogta a port. Pucolás után az udvaron lévő kút vályújából itattak. Ha tavasszal kevés volt a kút vize, az állatok gondozója kimerte a vizet, kitisztította a kutat, utána gyorsan megtelt. Itatás után mentek a korlátba. „Tán még azt is tudta mindegyik, hogy melyik hely az övé" — mondják. Tizenegy óra tájig kint voltak az udvaron, akkor behajtották az istállóba és újra megetették, majd megitatták őket azután visszamentek a korlátba. Délután öt óra tájban kezdtek harmadszor etetni, mire beesteledett meg is itattak és leajjaztak. Este ugyanazt az adagot kapták mint reggel, délben valamivel kevesebbet. 14 A növendék korláton — korlátban — való tartása a jó levegőt biztosította és a szabad mozgást. Ezenkívül a ladonyiak szerint így könnyebb volt járomba törni az igáraszánt állatot. Az egy éven felüli szarvasmarha, akár üsző, akár tinó, legelőjog szerint félnek számít a csordában, de otthontartva nagyállatként kezelik. Etetésnél a takarmány gyengébbjét kapja, télen törekes répát, rétiszénából és tavaszi szalmából rázottat, kukoricaszárat, kevés abrakot. A kukoricaszárat egészben teszik elé, utána kiszedik, összerakják, széna ill. takarmány alá rakják alapnak, a következő télen eltüzelik (lásd fent). Ezeket az állatokat jobban megvakarják és kefélik, mint a fiatalabbakat. Tompaládonyban a csordára kijáró állatok zöme ezekből került ki. Kihajlás előtt és hazahajtás után egy vetet (egy villával felemelhető mennyiségű) takarmányt kapott, többet nem, mert rátartott és nem legelt. Az otthoni kútból meg is itatták. A kijáró marhát meg is pucolták amíg a szálassal etették (hacsak nem volt nagy dologidő). Szégyen lett volna a gazdájára nézve, hogy jószágai piszkosan mentek volna a többi közé. A pucolást a nyaknál kezdik, végigmennek a háton, lábakon, egészen a faráig. Először a 188
