Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

rétre, ide nem volt szükség legelőjogra, mivel másodszor nem lehetett volna sarjút kaszálni, így csak örültek, hogy tisztára legelték a rétet. Ha valakinek kevés volt a legelőjoga a későbbi időben az üszőjét hajtotta ki rajta, azt tartotta a legfontosabbnak, hogy edzetten nevelődjön, bár itt súlyra kevésbé gyarapodott, de erősebbé nevelődött. A disznócsordának gyengefüvű területet választottak, ezt a helyet koplalónak nevezték. Ha itt semmi ennivalót nem találtak a tagútokat járták, aratás után pedig a tarlókon enyhítették éhségüket. A TSZ megalakulása után lecsökkent a szarvasmarha-állomány, megszűnt a csorda járása. Napjainkban a háztájit utcasorjában legeltetik, de igen nehéz megszervezni az őrzést, mert az emberek közül sokan eljárnak dolgozni, marhája általában mindenkinek van, de aki őrizze az alig akad. A marha- és a disznócsorda kihajtása a TSZ-ig május elején, 8—9—10-én volt, s november közepe táján szorultak be „tovább már csak a tetűt nevelték volna." Kihajtás után az elöljárók újra végignézték és számbavették az állatokat, nehogy valaki jog nélkül legeltessen. Az ökörcsorda mintegy 80 kh-nyi legelőt járt, a pásztor négy szakaszra osztotta be a területet. Egy-egy szakaszon 3—4 napig legeltetett, különben lekopaszította volna és nehezen nőtt volna újra a fű. Az első legeltetés mindig a Répceparton kezdődött. Napfelkeltekor indultak kifelé ha nedves volt a fű a delelőre hajtottak előbb, és csak a harmat öregjének (nagyobb részének) felszállása után indítottak legeltetni. Elöl ment a pásztor, mögötte lassan szétterülve haladt a jószág, a bojtár hátul ballagott. 11 óráig a Repcéhez, vagy a Metőcéhez értek, ott megitattak. Délután 3—^4-ig maradtak ott, majd újra legeltettek. Naplemente előtt indultak haza, este otthon itattak. Abban az időben egy kétéves szarvasmarha 3—3,5 mázsányira nőtt, ma jó másfélszeresét eléri akkorra, de ha a régi hosszú utat kellene megtennie értékesítése helyére, aligha boldogulnának vele. Most rövidebb idő alatt fejlődik ki, de szívóssága nagymértékben lecsökkent. A disznócsorda reggelenként a marhák után ment ki, este pedig előttük ment haza. A pásztorokat a közbirtokosság fogadta, Miklós napkor, a község házában laktak s akit egyszer megfogadtak, rendszerint újra megfogadták, volt olyan marhapásztor aki egyfolytában 48 évig megmaradt. A kommenció 20 q búza volt, egyik felét tavasszal szedték be (fent már szó volt róla) másik felét nyáron, aratás után. Szt. Mártonkor babot szedtek. Ilyenkor rétest is kaptak. Karácsonykor kalácsot, húsvétkor tojást adtak a jószágtartók a pásztoroknak. Az állattartás belterjessé válásával természetszerűen együttjár a legeltetés jelentőségének csökkentése. A takarmánynövények hozama sokszorosa a rétiszénáénak. Ládonyban a múlt század végétől jól végigkövethető ez a fejlődési folyamat, melyet a szarvasmarhatartásban a fajtaváltás még sürgetőbbé tett. A pirostarka szarvasmarha sokkal érzékenyebb az időjárási változásokra, mint a magyar fehér vagy a bronzderes. A napjainkban fellelhető utcasorjabeli legeltetés az állattartás egészét nézve alig bír jelentőséggel. b) Takarmányozás A legeltető és a takarmányozó tartás magától érthetően összeolvad. Csordára való hajtás előtt — és után — mindenki megeteti, megitatja állatait, mikor pedig otthontartja, takarmányállományánakjelentős részét a réti széna szolgáltatja. (Még a vizsgált időszak végén is jó 10 %-nyi ez a mennyiség.) Ha a szántóföld vetett növényeit szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy mintegy kétharmada állati takarmány, csak a megmaradó egyharmad szolgál közvetlenül emberi táplálék gyanánt. Aratás után még ennek a területnek is jelentős részét felszántják és másodvetésként ta185