Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)
Régészet - Bándi Gábor–Fekete Mária: A Velem-szentvidi település késő bronzkori periódusai
fala cölöpökkel megtámasztott rakott kőfal volt, ahol a tartófunkciót a cölöpök látták el. Ezek az épületek a település stratigráfiája szempontjából azért érdekesek, mivel az adott területen a feltöltésréteg alatt az egyetlen későbronzkori réteget képviselik. Mindegyikük a teraszos bázis szerkezetéhez igazodik, annak ellenére, hogy nem eldönthető, melyik későbronzkori települési nívó idején használták azokat. (Vö. az I. és II. ásatási felszín több nívójú későbronzkori rétegeivel.) A különböző felületek feltárt és bemutatott rétegviszonyai — messzemenően szem előtt tartva összefüggésüket a teraszos szerkezettel —, megerősítik az eddig kutatásban is általánosan elterjedt véleményt, miszerint Velem-Szentvid legkorábbi időszakát az Urnenfelder kultúra K-alpi—Ny-dunántúli csoportja képviselte. Az eddigi ásatások csak annyiban és elsősorban azzal nyújtanak többlet információt a már idézett, közismert tényhez, hogy a teraszos szerkezet építési kora is — benne és rajta az 1—2—3. nívót képviselő későbronzkori jelenségekkel — ez időszakra határozható meg. A teraszos bázishoz szervesen csatlakozó későbronzkori település azt a feltételezést erősíti, hogy az ide elsőként érkező lakosság megfelelő területkiválasztás után, településének helyét annak tudatos szerkezetéhez igazodva készítette el, teraszokkal formálta alkalmas tereppé az egész hegyet. Újabb települési felszínek vizsgálata és nemkülönben az egész települést ÉK—ÉNY-on lezáró sáncok építési korának meghatározása a vázolt alaphelyzetet, az arról eddig ismert képet csupán bővítheti, gazdagíthatja, de meg nem döntheti. Az is kétségtelen tény, hogy az eddigi ásatások eredményei alig hoztak értékelhető eredményt, a korábban kiásott leletanyagból 80 éve ismert Hallstatt és kelta jelenlét mennyiségére, minőségére és települést formáló tevékenységére. Mindez csupán a kutatás pillanatnyi helyzetéből magyarázható. Az eddig ismert 1—3 későbronzkori szint leletanyagát, azon túl, hogy az előforduló típusok ill. leletegyüttesek a periódusmeghatározás kétségtelen bizonyítékai, tipológiailag még nem elemeztük. Korai lenne annak eldöntése is, hogy az Urnenfelder kultúra Ny-dunántúli csoportjának kialakulását, és csupán bizonytalan régészeti eszközökkel felvázolt fázisait hogyan lehet a település igen kicsiny feltárt részének anyagával párhuzamosítani. Nem lehet állást foglalni a tekintetben sem, hogy a zömében tipikus leletanyagban mit jelentenek azok a formai sajátosságok, ill. díszítőmotívumok, melyek halomsíros előzményre, vagy a Kőszegi F. által sejtetett és Kemenczei T. által felvázolt BD—HA fordulóján feltételezett Cakanépesség Dunántúlon keresztül történő mozgására egyaránt utalhatnak. (Későbronzkor I— II. fordulója) ' 4 Az Urnenfelder- ill. Vali kultúra, s annak földrajzi körzet szerinti K-alpi — Ny-dunántúli, D-dunántúli és Vali csoportjai — település-sűrűségének, lelőhelyszámának reális meghatározásához, hasonlóan más korszakokhoz— még mindig kevés leletanyaggal rendelkezünk. Patek E. 15 közel 300 lelőhelyet említ, az azóta elvégzett Veszprém16 és Komárom megyei 17 topográfiai munkák, és alkalmi lelőhely előfordulások legalább négyszeresére növelték ezt a számot. Nincs kulcsa annak sem, hogy reálisan megmondhassuk — akár valamennyi fellelhető település végleges számának ismeretében is — az egy időpontban élő telepek számát, vagyis a valós lakott helyek sűrűségét. Ehhez a bizonytalan összképhez viszonyítva lényegesen jobb helyzetben vagyunk, ha a kultúra sáncokkal erődített ún. földvárainak elterjedését, abszolút számát vizsgáljuk. Elhanyagolható tényező ezeknél az időszakos használatból következő osztószám is, hiszen feltehetően egyegy nagyobb körzet védett magaslati központjait akár az egész kultúra időtartamán keresztül használhatták. Közel sem végleges adatként, elsősorban a szakirodalomra támaszkodva, viszonylag egyenletes földrajzi elosztásban — 50 földvárát ismerjük a kultúrának. A Patek E. összefoglalásában szereplő földvárakat és az ún. magaslati telepeket mi aszerint csoportosítottuk az első gyűjtőforgalomba, hogy nagyságuktól függetlenül hasonló földrajzi adottságúak, mindegyik jellegzetes sáncos védművel rendelkezik, gyakran kettős osztásúak. 117
