Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 5-6. (1971-1972) (Szombathely, 1975)

Néprajz - Csaba József: Népi vadfogó eszközök és eljárások Csákánydoroszlóban

lenleg már nem mondható gyakorinak. Kezdetben a körmendi és csörötneki cigányok foglalkoztak pézsmapocök fogásával. Tőlük tanulták el a csákánydoroszlóiak, akik közül DUDÁS Gyula 1940 körül már Zala megyébe is eljárt, ahol egy-egy hónapig volt távol az értékes prémű állatok után járva. Fogása szeptember elejétől a patakok és holtágak átfagyásáig, majd olvadástól május végéig történik pocuókháluval (két vönsokös drótfonatú dobháló. (4. kép.) 1941ben, amikor még siók volt ebből az emlősből, a faluból minden felnőtt cigány férfi (8 fő) foglalkozott több-kevesebb ifogóhálóval, míg jelenleg csak DUDÁS Gyula 10 dobhálóval. A pézsmapocok vacka mindig a partoldalban van, bejárónyílása pedig a víz alatt, ezért nehéz megtalálni. Fogása úgy történik, hogy megfigyelik járását a sasos part mentén, aztán oda rakják le a hálót olyformán, hogy azt arasznyi víz takarja. Amikor még kevesebben foglalkoztak fogásával, és sok volt belőle, előfordult, hogy reggelre egy-egy hálóban 3—4 példány is bennrekedt. A drótfonatból ugyanis nem tudták magukat kürágnnyi, így a víz alatt megfulladnak. Húsának kellemetlen íze, erős sátsillata van, ezért a cigányok nem fogyasztják, de a kutya sem eszi rmeg. Gerezna ját úgy nyúzzák le, hogy a két hátsó lábát alul felhasítják farokig s az így képződő résen át az állatot kifordítják bőréből, amit kétágú feszítő rámára húznak s azon szárítják. (5. kép a.). Ára állandóan változik. 1941-ben 8 pengőt, jelenleg 50—60 Forintot kapnak egy szabályszerűen nyúzott és szárított pézsmapocok bőréért. Korábban mindenki szabadon foghatott pézsmapocokot; újabban a vadászati jog bérlőinek írásbeli engedély szükséges hozzá. Ezt nem szívesen adják meg, mert a vadászok maguk is lövik prémjéért. Itt kell megemlítenünk — ámbár nem a prémje miatt fogják — a mókust (Sciurus vulgaris fuscoater ALTUM.). Népies neve: mankus, muókus, këlëmpájszmadár. Közvetlen az első világháború után nagyon keresett volt gereznája. Akkoriban az egyik erdész két tehenet vett a mókusbőrök árán. Sem azelőtt sem azóta érdemes összeget nem fizetnek bőréért. Korábban, amikor a falu gyermekei a berekben és az erdőszélen közösen őrizték a teheneket, kedvelt szórakozásuk volt a mankushajtás. Az állatot sokáig üldözték és oly tisztásra szorították, ahol nem volt a közelben fa, — ott a földre ugratták s a kimerült állatot kézzel megfogták, vagy bottal agyonütötték. Bőrét a régi öregek borotvatartónak dolgozták ki olyaformán, hogy a szőrzetet rajta hagyták. Étkezési célra nyulat, másik nevén benciét (Lepus europaeus L.) és az üőzet (Capreolus capreolus L.) hurokkal fogták. Nyúlhurkot az állat csapásán (a rendszeresen járt útvonalán) vetették ki, — a mezőn a krumpli, kukorica, vagy bab szárához, — az erdőn fiatal fához vagy bokor aljához kötve.(5. kép b.). A fogóeszköz anyaga vas- vagy rézhuzal. A nyulat ezen kívül bottal is dobták. Ennek a fogási módnak nagy mestere volt HORVÁTH József (Mesztéllábos), aki nemcsak helyben, de eljárt messze vidékre is (Körmend, Egyházasrádóc, Kisunyom, Ják) nyulásznyi. Felszerelése egy 50 cm hoszszú botból állott, melynek vastagabbik végére sruófot (vasdarabot erősített. (5. kép a). Mindig mezítláb járt, mert így nesztelenül megközelíthette a szántáson lapuló nyulat. Kitűnő szeme volt. Már messziről megkezdte a körözést a nyúl körül, de előbb — a nyúllal szemben, hogy az láthassa — letűzte kampósbotját a földbe s ráterítette roktyát (kabátját). Szép lassan, kényelmesen rótta a köröket, mindig közelebb a nyúlhoz, amely nem törődött vele, mert állandóan a botra terített kabátot figyelte. Amikor HORVÁTH már egész közel volt az áUathoz, rákiálltott, hogy az ugorjon fel, és abban a pillanatban feléje hajította a vastagvégű botot, mely a nyúl lábát eltörte és így nem tudott elsza249