Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 4. (1966-1970) (Szombathely, 1973)

Angyal Endre: A Dunántúli Szemle évei (Adalékok Pável Ágoston pályaképéhez)

A levélben említett személyek közül Kniezsa István (1898—1965) a nemrég elhunyt nagy szláv nyelvész. A társaséletet kedvelő tudós az ismert budapesti kruzsok mintájára Kolozsvárt is megszervezte baráti körének rendszeres heti összejöveteleit. Viski Károly (1883—1945) a néprajz professzora volt, „Marci Bácsi" az archeológus Ros'ka Mártonnal azonos, és ismert archeológusok voltak 1940 körül a ma Nyugaton élő Alföldi András és Radnótii Aladár is. Az említett ásatások bizonyára az antik Savania feltárása a szombathelyi Romkertben, Járdányi-Paulovics István professzornak — Pavel egyik munka társának — vezetésével. A Szemle más dolgozótársai is kifejezték reményüket, hogy Pavel clőbb-utólbb katedrát kap. A historikus Fodor Henrik — akkor a pécsi Egyetemi Könyvtár tisztviselője — így írt Pécsről 1941. március 7-én: „Kedves Professzor Uram! Megkésve ugyan, de őszinte örömmel kérem, szíveskedjék megengedni, hogy jókívánságaimat tolmácsoljam magántanári habili táeiója alkalmával. Kívánom, hogy mielőbb a megalkotandó délszláv tanszék birtokosaként üdvözölhessem a Kedves Professzor Urat!" Fölmerül a kérdés: miért nem ment Pavel Kolozsvárra? Hiszen fiatal középiskolai tanaiként Erdélyben élt, s isimerősei úgy tudják, hogy akkortájt egy erdélyi írónővel való házasságra is gondolt. Azóta azonban elmúlt majd harminc év: Pavel gyökeret vert Szombathelyt, itt élt családja, itt szerkesztette a Dunántúli Szemlét, innen jutott el könnyen szülőfalujába, az 1941 és 1945 közt magyar uralom alatt álló Vashidegkútra, özvegy édesanyjához, aki fiát nyolc évvel túlélte. Pavel igazi munkaterülete és élettere a Dunántúl volt és maradt. Pécsett kellett volna megalkotni számára a délszláv nyelvek és irodalmak katedráját, de Hóman Bálinték 1940-ben megszüntették a pécsi bölcsészkart, s így ott Pavelnak nem juthatott hely. A magyar—román viszony megoldatlansága folytán Erdélyiben is egyre nyomottakba vált az atmoszféra, s 1943. június 16-án kelt levélében már Mozsolics Amália is nosztalgikusán vágyakozik vissza a Dunántúlra: „A fiúk valami eldugott oláh faluban ásatnák római telepet, én meg itt vagyok szépen csendben, gazdám Pesten. Hogy a nyáron itt mi lesz, azt még nean tudom. Az idén is augusztusban szeretnék a Dunántúlra menni, ezúttal a szabadságomat otthon akaróim élvezni, gyűjteni is szerelnék, élvezni az életet és egy kis paininon derűt magammal vinini." — Talán ez a pannon derű volt az egyik fő oka, hogy Pavel nom tett komolyabb lépéseket a kolozsvári katedra érdekében. Meg aztán Erdély helyzetét is joggal láthatta bizonytalannak. Rizonytálaniniá, nyugtalanná válik lassankint az élet a „pannon derű" világaiban is. Tükröződik ez a Szemle lapjairól, s tükröződik a Pavelhez beérkező írásokból. Egyik leglelkesebb munkatársa, a néprajzi kérdés ékkel foglalkozó zalai pedagógus, Rödei János (1915) a háború éveiben drámai hangú leveleket intéz Pavelhoz. íme, néhány mondat Bődéinek Zalaegerszegen, 1941. április 6-áin írott leveléből, iröiviiddel a Jugoszlávia ellen intézett (hitszegő) támadás előtt: „Nem tudom, tudod-e, mi folyik itt már napok óta a szerb határ közelében. Te, nem nagyítás, ezerszámra érkeznek a német gépesített osztagok. Már a számban nem embereket értek, hanem a gépék számát. Irtózatos még nézni is. Pár községet már ürítenek is. Nagykanizsáról a gyermekeket elszállították." Boded, a Szemle hűséges cikkírója, a szovjetiélileinies háború áidején seni titkolta, menynyire gyűlöli a német fasizmust és szállás cslinálóit. Horthy-Magyarország urai üldözőbe vették az ifjú pedagógusit, áki aaonbain tudta, hogy Pavél előtt őszintén nyilatkozhatik meg. Zalaegerszegről 1942. december 5-én így ír: 402