Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A megyei betáblázások és a középbirtokos nemesség
ködhettek volna. Az első takarékpénztárak megalakulása a reformkorban, majd a váltó- törvény e tekintetben ugyan fontos előrelépést jelentettek, de igazi áttörésre 1848 előtt már az ősiség fennmaradása miatt sem került sor.1 A hitelnyújtás jogi szabályozása kihatással volt a földbirtokosoknak nyújtott kölcsönök formájára is. A zálogkölcsönöknél a nehézséget az jelentette, hogy a rokonok hozzájárulását igényelte. A jelzálogkölcsön elterjedését az ősiség akadályozta, ún. emisszi- onális kölcsönnel elsősorban a bécsi üzleti kapcsolatokkal rendelkező nagybirtokosok éltek. Terményelőleget főként a kisebb, értékesítési nehézségekkel, illetve pénzzavarral küzdő birtokosok vettek igénybe. A váltókölcsönök forgalma 1840 után ugrásszerűen megnőtt ugyan, de nem volt igazán alkalmas a földbirtok hiteligényének - alacsony kamat, hosszú lejárat - kielégítésére, és így inkább a válság katalizátorának bizonyult a forradalom előtti években.2 A relatív pénzszűke, a hitelnyújtás kockázatai miatt a kamat a törvényes 6%-nál általában jóval magasabb volt. Tóth Tibor 9-12%-ra teszi a századfordulón, Varga János szerint 20%-ot is elérhetett a későbbi években. Kritikus időszakokban - mint például 1848-ban - az uzsorások 40-50%-os kamatra kínáltak kölcsönt. Ajogi szabályozás, amely szándéka szerint a maximált kamattal, a hitelfedezetet biztosító ingatlan kötött forgalmával az adóst kívánta védeni a hitelezőkkel szemben, illegális uzsorakamatok forgalmában ütött vissza.3 A hitelszervezet kialakulása előtt kölcsönt elsősorban alapítványoktól, egyházaktól, magánszemélyektől, árvapénztáraktól remélhettek a rászorulók. Az első kettő hiteleiből elsősorban tekintélyes, s többnyire konzervatív földbirtokos családok részesülhettek. Nem kötődtek politikai feltételekhez a terménykereskedők kölcsönei, ám kíméletlenül kihasználták ügyfeleik szorult helyzetét a hitelfeltételek megállapításakor. A vidéki föld- birtokosok legjelentősebb hitelforrása saját kasztja volt, ezt támasztják alá Tóth Tibor, Varga János kutatásai, s megerősítik Tolna megyei adatok is.4 Az elszegényedett nemesi családok támogatására létesített Styrum Lymburg alapítványtól mintegy 150 000 pft hitelt kaptak Tolna megyei középbirtokosok a 19. század első felében. Az alapítvány a vezető vármegyei családok kezében gyakorlatilag házipénztárként működött, amely megrendült helyzetű birtokosok esetében beérte a kamattartozások ismételt tőkésítésével, azaz újabb és újabb hitelekkel táplálta a fizetésképtelen birtokosokat. A vármegyén túl nyúló befolyással rendelkező tekintélyes birtokosok más pénztárakból is meríthettek: Nemeskéri Kis Pál fiumei konnányzó például a Jankovits- Kiss-féle alapítványból, Dőry Miklós kamarás a politico-fúndationális cassából, s többen a pécsi és kalocsai egyházmegyei alapokból. A kevésbé befolyásos, kisebb birtokú nemesek számára szabad prédaként a fennhatóságuk alá tartozó községi árvapénztár állt rendelkezésre. A megszorult földbirtokosok baráti kölcsönért leggyakrabban egymáshoz fordultak. Többségük egyszerre volt adós és hitelező, s így egy szerteágazó hitellánc jött létre, amelyben egy váratlanul felmondott kölcsön a követelések és nyomában a fizetésképtelenség láncreakcióját indította el, eszményi terepet kínálva az uzsorások számára. Nem igazolható, de ki sem zárható, hogy összejátszó pénzemberek ilyen eszközökkel kény1 VARGHA 1896. 38., 70-77. TÓTH 1979. 5. 2 VARGHA 1896. 186-187. VARGA 1958. 27. UNGAR 1935. 47. 3 VARGHA 1896. 71. TÓTH 1958. 38-39. VARGA 1958. 39. J PODMANICZKY 1984. 137. VARGHA 1896. 67. UNGÁR 1935. 50. 45-47. TÓTH 1979. 45-52. VARGA 1958. 17-32. 70
