Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)

Tolna vármegye nemzetiségi politikája a reformkorban

volt magyar, 35 német, 27 kevert lakosságú. A kevert lakosságú települések közül 18-ban van német, 9-ben magyar többség. Összesen tehát 53 falu német, 58 pedig magyar többségű. Ez azonban csupán annyit jelent, hogy a német települések átlagos nagysága kisebb volt, mint a magyaroké.

Ha az 1850. évi adatokat összevetjük az Egyed-féle felméréssel, megállapítható, hogy a tisztán német lakosságú falvakban megjelent egy 10-100 főnyi magyar kisebbség. A vegyes lakosságú falvakban a várt teljes elnémetesedés nem következett be. Helyette Bá- taszéken, Tolnán, Pakson, Zombán - tehát a jelentős településeken - javultak a magyarság pozíciói, bár áttörés nem következett be. Teljesen elképesztő viszont Győré, Hant, Kisvejke, Máza, Váralja esete, amelyek Egyed szerint gyorsan németesednek, 1850-ben viszont színmagyar községként szerepelnek a statisztikában. Ilyen gyors etnikai fordulat teljesen valószínűtlen. Kételyeinket megerősítik az 1910. évi népszámlálás községsoros adatai, amelyek ha nem is teljes elnémetesedésről, de a német etnikum előretöréséről tanúskodnak.27 Az 1850-es bevallások inkább a politikai állásfoglalásról, mint a nemzeti hovatartozásról vallanak.

A XIX. század közepére tehát megszilárdult a települések nemzetiségi struktúrája, jelentősebb magyar, illetve német térfoglalás az ellentmondó adatok alapján nem mutatható ki. Az esetleges további módosulásokat már nem a migráció, hanem a nyelvi asszimiláció eredményezhette.

Egyed Antal felmérése szerint 23 tisztán német faluból mindössze 3-ban (Bikács, Györ- köny, Hidegkút) tudnak az emberek jelentősebb számban magyarul, ezenkívül Kistormáson tapasztalható törekvés a nyelv elsajátítására. Az említett települések a baranya-tol- nai német nyelvi tömb északi peremén, a nyelvhatár mentén fekszenek. A vegyes lakosságú településeken lényegesen nagyobb volt a magyarul tudók aránya. 19 községből 12-ben a németek többsége értett, illetve beszélt magyarul. A 12 település egy részében nagyon kevés volt a német (Dunaföldvár, Szekszárd, Simontomya), itt rövid idő alatt teljesen be is olvadtak a magyarságba. Másutt közel azonos számban éltek magyarok és németek, így a nyelvtanulás folyamata két irányú is lehetett, mint például Nagyszékelyen. A települések többségében az asszimiláció megrekedt a kétnyelvűség szintjén. A határvonal meghúzása esetenként nehéz, például a Duna menti mezővárosokban, Pakson és főként Tolnán, ahol a német lakosság kétnyelvű volt s aránya 1829-1850 között kétharmad részről a felére csökkent.

Összegezve: a reformkorban történtek lépések a németség asszimilációja irányában, általában a kevert lakosságú, a nyelvhatár mentén, illetve a forgalmi csomópontokban fekvő településeken. Ez azonban nem a magyarositási kampánynak, hanem az objektív adottságoknak az eredménye volt. A magyarosítás csak felszíni sikereket hozott, tartós eredménye ott volt, ahol a fejlődés eleve ebbe az irányba mutatott. A megyei határozatok radikalizmusa nem párosult következetességgel a végrehajtásban - ehhez nem is álltak megfelelő eszközök rendelkezésre. A kampány ugyanakkor nem váltott ki reakciót, Tolna, Paks, Dunaföldvár, Szekszárd készek voltak az elmagyarosodásra, a homogén, zárt paraszti világ felett pedig úgy vonultak el az események, hogy nem hagytak mélyebb nyomokat. Ebben rejlett ereje és egyúttal gyengesége is: a zárt etnikai tömböt nem tudta kikezdeni az asszimiláció, de elszigeteltségében nem alakult ki nemzeti tudata sem.

!7 NÉPSZÁMLÁLÁS 1912. 50-51.

41