Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Tolna - Egy mezőváros polgárosodásának esélyei a 19. század első felében
Tehát a fejlett mezőgazdasági háttér, a tolnai kikötőbe áramló sok ezer tonnányi nyersanyag és feldolgozatlan élelmiszer, a kedvező szállítási lehetőségek számos kortársban vetették fel feldolgozóipar telepítésének gondolatát. Tudjuk, a próbálkozások Tolnán és a többi Duna menti városban is rendre kudarcot vallottak. Az okok kutatása a 19. századi gazdaságtörténet egyik legérdekesebb kérdése, s aligha tévedünk, ha megkockáztatjuk: az esély és annak elszalasztása egyaránt összefüggött a Dunával, amely e korban a magyar gazdaság ütőerének szerepét töltötte be. A Tolna megyébe belépő folyó kb. 20 kilométerenként a kor viszonyaihoz mérten jelentős, 5-10 ezres lélekszámú mezővárosokat éltetett (Dunaföldvár, Paks, Tolna, Bátaszék majd a megye határán túl Mohács). A folyótól valamivel távolabb, az idetartó utak csomópontjában további jelentős központok léte kapcsolódott közvetve a Dunához (Hőgyész, Bonyhád, Szekszárd). E települések felvirágzásukat a folyó sokrétű hasznosításának köszönhették. A halászat Tolnán, a 19. század közepén kb. 100 család számára nyújtott - többnyire szűkös - megélhetést. Ugyanakkor a halászati jogot bérlő - a halászokat a víztől és piactól elvágó - kompániába tömörülő halkereskedők üzleti kapcsolatai a 18-19. század fordulóján egészen Budáig, sőt Győrig értek, s a virágzó üzletmenetnek köszönhetően például a Mosbacher és Graf családok a város legvagyonosabbjai közé emelkedtek. A 19. század elején azonban a helyi vállalkozókat az egész Duna-szakaszokat bérlő győri és budai kereskedők szorították ki.22 Ráadásul a 19. század elején a Duna kezdődő szabályozása gyökeresen átalakította a tájat, és rontotta a halászat feltételeit is. Eddig a töltésekkel nem védett mederből áradáskor a viz az ún. fokokba áramlott, megakadályozva ezzel a vízszint túlzott megemelkedését, a kultúrtáj elárasztását, s egyúttal a fokok kedvező körülményeket teremtettek a halak szaporodásához is. A mezőgazdaság és a hajózás érdekei által kikényszerített gátépítések, átvágások, a várakozással ellentétben csak növelték az árvízveszélyt, hiszen a szűk mederbe szorított folyó vízállása minden korábbi rekordot megdöntött, és az élővíztől elvágott fokok büzlő mocsarakká változtak, ahonnan zsilipek hiányában nem lehetett a pangó vizet visszaterelni a folyóba. Hosszú idő telt még el, míg a hajdani ártér művelésre alkalmas területté vált, ám a halászatra nézve káros következmények azonnal jelentkeztek.23 Fokok nélkül a halászat elvesztette vonzerejét a tőkeerős vállalkozók számára, s az 1820-30-as évektől a céhbe tömörült helyi halászok bérelték a halászati jogot az uradalomtól, melynek hozama a helyi lakosság szükségletét, jövedelme pedig a halászok szerény megélhetését biztosította. Ezzel ellentétes pályát futott be - összefüggésben a mezőgazdaság fellendülésével - a Dunára telepített malomipar. A 19. század elején 10 malom őrölt Tolnánál a folyón, számuk 1847-ben is csupán 14 volt, azonban 1869-re - a gőzmalmok terjedése ellenére - harmincra emelkedett. Mivel egy-egy hajómalom jelentős tőkét képviselt - ára valamivel meghaladta egy egész jobbágytelek értékét - a malomtulajdonos és a molnár személye csak ritkán esett egybe, sőt egy-egy malmot általában 4 fő birtokolt. Közöttük sokféle rendű-rangú embert találunk, nemeseket, jómódú helyi polgárokat. A befektetés vonzerejét a viszonylag magas jövedelem biztosította. Egy 1200 pengő ft értékű malom évijö22 FÉNYES 1851. 207., SZILÁGYI 1978. 82. 89-91., SZILÁGYI 1984. 337-338., MOLDOVÁNYI 1824. 51., MOLFCSLP 234. 1164., 1694., TML közgy. ir. 1796. febr. 24. 10:37/1816., TML PP 1827. 23 ANDRÁSFALVY 1976. 159-171. 168
