Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Egy dunántúli kisváros és polgárai a XIX. század közepén
A szőlőtermelés mellett még egy, a város fejlődését serkentő tényező hatott a gazdasági életre, a város megyeszékhely funkciója.5 Az önkényuralom időszakában a gyorsan növekvő igazgatási apparátus nemcsak súlyos terhet jelentett a lakosságra, hanem az igazgatási központokba tömörülve fizetőképes keresletet is teremtett. A megyehatóság és a járási főbírói hivatal mellett számos más hivatal és intézmény működött a városban: a megyei, a járási és az úrbéri törvényszék, az építészeti hivatal, a mezővárosi elöljáróság, az uradalmi tisztség, posta, kórház, iskolák, pénzügyőrség, adóhivatal. E tényezőknek a gazdasági életre gyakorolt hatása nehezen számszerüsithető. A megyehatóság 1856. évi személyi és dologi kiadásainak teljes összege 53.000 ft volt. Ebből az összegből kb. 22.000 ft-ot költött el Szekszárdon. A nagyszámú tisztviselő, katonatiszt, csendőr jelenléte élénk keresletet teremtett a bérlakások iránt. Ennek hatására gyorsan emelkedtek a bérleti díjak. A megyei és városi megbízások ellátására kialakult egy vállalkozói réteg, amely fizetőképes kereslet hiányában állami megrendelésekre alapozta létét. Foglalkozásukra nézve többnyire kereskedők voltak, de találunk közöttük kézműveseket is. Idő hiányában csupán egyet mutatunk be közülük, Bien Mártont, aki személyében e réteg szinte valamennyi vonását egyesítette. 35 hold földje, közte több hold szőlője, 2 háza, 1 boltja, 1 mészárszéke, 1 szeszfőzdéje volt. Vállalt katonai szállítást, útépítést, bérelte a város fogyasztási adóját, a kalocsai érsekség erdeit, a szekszárdi uradalom regáléjogait, a palánki pusztát, s több ezer ft értékben adott kölcsönöket. Az általa létesített gőzmalom a drága szén miatt csődbejutott. A sikertelenség azt bizonyítja, hogy a sokféle csatornán át akkumulálódó tőke iparba áramlásának itt és ekkor még nem értek meg a feltételei. így a pénz törvényszerűen ingatlanba vagy földbe menekült, illetve uzsorába fektették. A hitelezésnek ezen kívül két formája nyílott: a különféle alapítványi tőkék, valamint az 1846-ban alapított szekszárdi takarékpénztár. Bár üzleti könyveik nem maradtak fenn, adataink szerint nem csupán a megye birtokos nemességét szolgálták kölcsöneik- kel, hanem kis összegű hiteleket is nyújtottak. Jóllehet a történeti irodalom meglehetős egyöntetűséggel vallja, hogy a kézműipar, különösen a 19. században már nem városképző tényező, a városias népességkoncentráció növekvő, differenciálódó igényei szükségképpen életre keltik az ezt kiszolgáló kézműipart. Az iparosok száma a várossal párhuzamosan növekedett. 1772-ben 183 iparos működött Szekszárdon, a népesség kb. 25%, 1828-ra számuk 312- re emelkedett. 1851 -ben a mesterek száma 408 fő.6 1857-ben a kamarai tagok száma 305 fő, ami arra utal, hogy az iparosok 'A részének tevékenysége nem érte el azt a fokot, amely kamarai tagságra jogosította ill. kötelezte volna őket. Már 1828-ban is mindössze az iparosok 1/3 része dolgozott egész évben. Ez az adat összhangban áll az ország déli vidékeire jellemző mutatókkal.7 1872-ben csupán 272 - a feltehetően kamarai tagsággal rendelkező - iparosok száma a városban, tehát lassú, de érezhető csökkenés jellemzi az időszakot. A lakosságnak két évtized alatti kb. 2000 fős növekedését is számba véve az iparosok aránya a lakosságon belül jelentősen csökkent. Mivel a kereskedők száma is stagnált, a város agrárjellege tovább erősödött, a másik oldalról támasztva alá a monokultú- rális szőlőtermesztésről mondottakat. 5 GYIMESl 1975. 163. "SZILÁGYI 1990. 127. 169. 1 GYIMESl 1975. 177. 159
